Válasz a Magyar Építőművészet körkérdésére ••••••••••Tillmann J. A.

szeptember 27, 2018

john-pawson-stone-house-1464768792gn84k-770x1026

John Pawson: Stone House

1. Miben változott az épített környezet az ezredforduló óta Magyarországon és a világban? Lát-e olyan tendenciát a változásokban, aminek pozitív hatása lehet a jövőnkre nézve?

2. Kultúra-e már/még az építészet?

3. Mit jelent Önnek a kortárs építészet?

1. A mai para, meta, etcetera építészethez képest azt minimalizmust méltányolom, amit John Pawson gyakorol. Nemcsak építészetében és alkotómunkájában, hanem létmódjában; gondolkodásában, esztétikájában, etikájában.

A világ építészetében az önismeret és a világismeret – a természet tanulmányozásának útjai (Paul Klee) – olyan új formákra és technológiákra vezethetnek, amelyekkel a geo-, a bio- és humánmorfológia szétágazó tendenciái talán újra nagyobb összhangba hozhatók. A tervezés és építés eszközei 3D-ben erre egyre több lehetőséget adnak.

Közvetlen környezetem Budapesten, a Tárkony utca az utóbbi 30 évben épült be. A családi házak szinte mindegyike eltérő formajegyeket, esztétikát, építészetfelfogást mutat. Van posztmodern (nem egy a parasztbarokk – báboskorlátos, úrhatnám – irányzatból), toszkán tájház, experimentális modern, és újabban egyre több neobauhaus tégla és kubus. Van köztük egy-két jó, sok közepes és egy egészen ócska. Különálló, sokszínűséget sejtető kulturális szigetvilágok állnak egymástól pár méternyire, a kerítések változatos stílvirágaival tarkítva.

A városi szövet új elemei és az új középületek hasonló stíluskavalkádot, és hasonló arányokat mutatnak. A nemzetközi áramlatok a helyi divatokkal kereszteződnek és viszont. A díszletépítészet (Janáky István) hulláma elült, de hatása alighanem hosszútávú. Akárcsak a Duna partján épült kazahsztáni jellegű kultúrházé.

A legjobb változások a közterek és -parkok átalakulásában történtek; a megújított helyeken lehet jönni-menni, lenni.

2. Amikor egyszer Poitiers környékén kerékpároztam, feltűnt, hogy a falvakban nemcsak a házak, hanem még a fészerek is elég jól formáltak. A kifinomult formaérzék nemcsak hosszú és gazdag hagyományok kérdése – amint azt a finn tér- és tárgyformálás példája az utóbbi hét-nyolc évtizedben mutatja. Nem kevéssé múlik azon, hogy az adott eliteket milyen minőség jellemzi; filozófiát taníttatnak-e középiskolában – mint Franciaországban –, vagy futballakadémiák sokasításán fáradoznak.

3. A mai építészet a tér költészetének művelésétől a természeti és emberi tényezők tervszerű semmibevételéig terjed. A sikerült, jólformált esetek, ha lakóházak, élhető tereket, kilátásokat, ha középületek, tágas, kül- és beltereket, új perspektívákat, léptékeket képeznek. Egyébként többnyire emberierőforrásraktárak, átjáróházak, konténerszállások, lakógyárak.

Tillmann J. A.

MEGJELENT: Magyar Építőműszet 2018 /4

Reklámok

Aranykori megfigyelések •••••••••••••••••••••• Tillmann J. A.

július 15, 2018

Eva-Maria Schön munkája

1.

A nap fénypontja, amikor a kávé és a füst felhajtó erejével szemlélhető az ég kékje. (Nem lévén ismételhető, csak napjában egyszer.)

2.

A korszellem egyre markánsabb formákat ölt: a poszthumán emberhez méltó alakzatok, az autók hol a vicsorgó vadak, hol a varangyok varázslatos vonásait mutatják.

3.

A közvetített valóság, ahogy azt pl. vezető helyi változata megjeleníti, maga a hatványozott zűrzavar és zagyvaság: gigászok a gané szintjén, a szépség a szánalmasság szomszédságában, a fenséges a fertelmessel elegyítve, egy oldalon jelenik meg.

4.

Amilyen mértékben izolálódunk egymástól, olyan mértékben válunk az összeköttetés médiumainak kiszolgáltatottjaivá.

5.

A Nyugodt Nap Éve, amit gyerekkoromban egy bélyegen láttam, olykor ma is eszembe jut; a nyugtalanság évei közepette már egy nyugodt nap is oly ritka.

6.

A lámpavasakon arcmások lógnak. Ahogy a dolgokat intézik, előbb utóbb eredeti példányaik is erre a sorsra juthatnak.

7.

A humanizmus mára valamiféle ködös homállyá vált, amin keresztül az emberi valóság éppoly kevéssé érzik, mint az antropológiai adottságok.

8.

A „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete” olykor számszerűen kifejezésre juttatja ítélőerejét. Ennek kétségtelen pozitívuma, hogy nem pusztán esetleges tapasztalataink és önkényes feltevéseink tudósítanak az egy főre eső nemzeti jellem- és elmeerő felől.

9.

Lehetőségek mindig vannak: személyes téren a jóga, hészükhia, sztoa hármassága, közösen pedig Az utolsó Ötéves Terv. („Nagy közös és bátor változtatásra van szükség: Magyarország megszüntetésére.” – Gyenis Tibor)

10.

A zengetett szat hang, amit jógán hallatok, véget nem érőnek tűnik és szakadatlan szála az égbe ér.

11.

Amint a Legnagyobb Magyar méltán észrevételezte: „A magyar horizont mindinkább elsötétedik.” (Széchenyi István: Napló, 1843. 05. 11.)

12.

Parasztok között paradox helyzetbe kerül az ember: ha belépve köszön (öltözőben, váróban, etc.) a parasztok nem köszönnek vissza – ha nem köszönök, hozzájuk hasonlónak érzem magam.

13.

A bontakozó tavasz számtalan szépsége bukkan elő, ágakon virágokon, arcokon. Minden a megvilágításon múlik.

14.

Az identitásproletárok véghetetlen szellemi nyomorúsága féktelen képzelettel és serénységgel jár együtt; nem elég nekik a fantasy fényezése a szkíta sztyeppéken, a scifi is kell, a Szíriusz béta.

15.

A fáradságos testi munka sokkal inkább mint az ún. szellemi, közvetlenül kiváltja az érzékek megelégedettséget és örömét.

16.

Az általános egyenlőség elbeszélése az I.ten előtti egyenlőség félreértéséből folklorizálódott, jóllehet állításának tarthatatlansága már az utcára kilépve nyilvánvaló.

17.

A szellem arisztokráciája az egyetlen nemesség; nem születés, hanem esetlegesség, törekvés és kegyelem összjátéka képesít rá.

18.

Értelmes fők véglények szövegeit elemzik, taglalják, érvekkel hadakoznak ellenük, és a legkevésbé sem érzékelik, hogy ezzel nemcsak hatásukat fokozzák, hanem magukkal is egyenrangúnak tekintik őket.

19.

Egy dongó repült be az ablakon, a betolakodókat régebben lecsaptam, ám azóta, hogy olvastam a repülő rovarok háromnegyedének eltűnéséről az elmúlt 30 év során, abszolút állatbaráttá kezdek válni, inkább szelíden kitessékeltem.

20.

A görög szabadságharcban, később a spanyol polgárháborúban számos önkéntes vett részt. Most meg a dzsihádba mennek. Előbbiek a görögség és a kereszténység hatására, utóbbiak Mohamed híveiként.

21.

A gondolkodás a megkülönböztetőképességen, a különbözőségek tekintetbevételén alapul.

22.

A felebaráti szeretet – úgy héber eredetije, mint német megfelelője (Nächstenliebe) – a közeliek, sőt a legközelebb lévők iránti szeretet kívánja, nem ellenséges hordák importálását.

23.

Bérarcok és bérszájak a falak és a médiumok felületein – a faciális és orális prostitúció mint a kortárs közszolgálat mindközönséges minősége.

24.

A krónikus kárpát-medencei kilátástalanságból újabban kilátók építésével vélnek kilábalni. Aminél még Kassák is – lélekben ülni vasútra – kézenfekvőbb lehetőség. A szellem vivőáramáról nem is szólva.

25.

A mindent megváltó, reciklált marxizmus kísértete járja be újra az értelmiség vidékeit. Ám ezúttal hiányzik a kivitelezéséhez kellő, az „osztályharcban vasba öltözött” kritikus tömeg; hála Égnek!

26.

A szövegek száma, határtalan hozzáférhetősége megváltoztatta a mércét. Miért olvassuk a helyi harmadlagost, amikor szinte minden elsődleges is elérhető?

27.

Az evangéliumi tanács nem a galamb okosságának és a kígyó szelídségének követéséről szól – csak az elborult kereszténynemzeti lelkek elmekonstrukciójában válik hittétellé.

28.

Mondják: a kereszténységből a „keresztény lélek” maradt meg. Meglehet, de általánosan csak a bűntudat és a butaság áthagyományozott párosa mutatkozik.

29.

Az önismeret perspektívájából nem éppen elhanyagolható az a tapasztalat, ahogy az utódok áthaladnak az élet fokozatain, ahogy fokozatos távlatváltások tömkelegén mennek keresztül; és milyen vakfoltok tarkítják egy-egy korszakban az észlelési mezőjüket.

30.

A közelebbi és távolabbi fejlemények lejtése folytán alighanem aranykorként fogunk (és még inkább fognak) visszatekinteni ezekre az időkre. Jóllehet sem fényét, sem értékét sem fogtuk fel eléggé.

2018 április 1-30.

•••

MEGJELENT: (Egymondat) Pannon Tükör 2018 / 5

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Lehetőségek a létezés magyar lejtőjén —————————————– Tillmann J. A.

április 9, 2018

EBBÜL MI LESZ, AZT TUDJA AZ ISTEN, ‘S HA AZ NEM SEGÍT, HONUNKNAK SORSA IGEN KAJÁN LEEND” – írta Széchenyi.1 Kijelentése mintegy kétszáz évvel később sem kevésbé érvényes; a mai diskurzusokban kirajzolódó kilátások nem kevésbé derűsek.

A létezés magyar lejtője nem kifejezetten felfele visz. Nem az egy főre eső arénák és más abszurditások növekedése tekintetében, hanem hosszabb távon és szélesebb mezőnyben: a kultúrák világversenyében.

Az elterjedt vélekedések szerint a válság gazdasági, politikai, etc. eredetű. Amihez nem fér kétség, ám még komolyabb diskurzusokban sem igen esik szó arról, miért is sikerült e téren az országnak regionális, sőt európai viszonylatban is élenjáróvá válnia. A Nemzeti Eszméletlenség Rendszerének példátlan sikere ui. nem magyarázható a körülmények szerencsétlen összjátékával, egyes politikai formációk képességeinek hiányosságával, vagy az ügyesség és gonoszság hatékony kombinációjának eredményességével. Ahogy a lendületes leépülés sem kizárólag a hatalmi elhülyülésből, az oktatás visszafejlesztéséből és a korrupció államosításából nyeri dinamikáját.

A probléma nagyobb és általánosabb: a magyar kultúrában az élet számos területén olyan mintázatok váltak meghatározóvá, amelyek a benne élők többségét nem teszik képessé arra, hogy megfelelő válaszokat tudjanak adni a változó kihívásokra. A válság ezért korántsem pusztán politikai, vagy “társadalmi” természetű, hanem a kultúra egészét érinti.

A jéghegy csúcsa

Másként mondva: az egy főre eső józan nemzeti ítélő- és cselekvőképesség hiánya nem előzmény nélküli. A hosszú tartamok, a nagyobb távon ható hagyományok egy kultúra alapozó képzetein, a gondolkodás és a magatartás közkeletű, meghatározó mintázatain keresztül érvényesülnek. Ebben különösen kiemelkedő szerepet játszik a rögzült, tanrendszereken keresztül terjesztett kulturális kánon, benne az – itt kiváltképpen túlsúlyos – irodalmi. „Semmi nem valóságos a nemzet politikai életében, ami szellemként nem állna rendelkezésre irodalmában…” – állapította meg Hofmannstahl méltán.1

A magyar irodalmi kánonban nemcsak azok a nemzetiszocialista kvalitások képezik a problémát, akiket a NER újabban, minőségének méltó reprezentánsaiként a részévé tett, hanem annak nem csekély hányada, ami már hosszú idők óta részét képezi, s persze az is, ami hiányzik belőle.

Paradigmatikusan mutatja ezt Kölcsey Ferenc Hymnus-a, mely egy nemrég megjelent tanulmány szerint nemcsak kultikus helyzete folytán hungaricum: „[a] magyar himnusz részletesebb, teljes szövegű elemzése (…) alapján a kapott adatok jelentősen eltérnek az összes többi himnuszban tapasztalható tartalmak eloszlásától. A magyar himnusz – a többihez képest – jóval ritkábban használ személyes tartalmakat, inkább távolító jellegű. (…) a „balsors” és a jövő megbűnhődésének említése is egyedülálló fordulatnak tekinthető. Érdekes továbbá, hogy az öndestruktivitásra vagy a külső agresszióra is csak a magyar himnuszban található utalás. Ez utóbbi, ill. a belső agresszió és a negatív ágensek magas aránya összességében a fenyegetettség alapélményére, a belső kontroll hiányára, a kívülről való irányítottságra és a kiszolgáltatottság érzésére utalhatnak. Ezen változók összeállása nem volt megfigyelhető a többi vizsgált himnuszban. (Vörös . – Osváth P.- et. Alii: a Nemzeti himnuszok szóhasználata és tartalomelemzése… Psychiatria Hungarica, 2012/3)

Mindemellett a szerzők nem is ejtenek szót a sajátos látóképességű költő világképének hallatlan tágasságáról, valamint különös logikájáról, amely – a már megbűnhődöttnek mondott jövő folytán – előre felmentést ad mindennemű majdani tettek elkövetésének következményei alól…

A megértés, a következtetés és a moralitás ilyen magas fokú szintézise nemcsak elővételezi, hanem – az iskolai ünnepségektől az állami áhitatok tömkelegén át az ellenzéki tüntetésekig menően – folyvást erősíti is azt a minőséget, ami a honi közéletnek immár legfőbb sajátsága: a korlátolt észlelésből, a zavaros elmeműveletekből és tarthatatlan tettekből álló konglomerátum.

Kölcsey költeménye a jéghegy csúcsát képezi abban a kánonban, amely nemzedékek sorának alapvető képzeteit, világának értelmezési kereteit, identitásának konstitutív elemeit alkotja. Egy nemzeti kultúrát ui. főként azok az elképzelések határozzák meg, amelyek a közkeletű fogalmak mentén értelmezik és alakítják a történéseket. A maiakat és a múltbélieket egyaránt. Ezeket nem a „nemzet maga”, hanem alkotó, kánonképző értelmisége alakította és alakítja.

Magyarországon ilyet „a 19. században létesített egy kis és meghatározó befolyással bíró kör” – állapította meg a korszak kutatója, Borbély Szilárd.2 A „nemzeti hagyományok irodalmi diktatúráját” kialakító belterjes társaság gondolatvilága a magyar kultúra egészét máig hatóan befolyásolja, és hordozóinak többsége számára értelmezési horizontként szolgál. „A nemzeti múlt magyar nyelvű megkonstruálása rohamtempóban történt, és valójában csak az 1820-as években vette kezdetét. A nemzeti romantika irodalmi alkotásokban, fikciókban, fiktív narratívákban teremtette meg a múltnak a közösség számára is átélhető képeit. Ezeket a képeket – görög terminussal élve: idilleket – és történeti tablóképeket a korszak divatja szerint készítették el költők, írók, majd tudós történészek, irodalomtudósok. Teremtettek alakokat és sorsokat, nyelvet és mítoszt, átélhető tetteket és hozzá hősöket.”3

Önmagában persze a nemzeti romantika korifeusai által koholt irodalmi képzetvilág nem vált volna oly általánossá, ha korszakot meghatározó más szellemi területek kellő ellensúlyra tesznek szert. De sem a különböző művészetek, sem a reflexív gondolkodásformák nem jutottak érvényre. A képzőművészet éppoly kevéssé, mint a szellemtudományok vagy a filozófia. A közönség ma is a historikus festészet hallatlan horderejű műveinek hódol, amit híven tükröz a Munkácsy Mihály harmadosztályú triptichonja iránt időről időre fellángoló érdeklődés. A legismertebb gondolkodónak pedig Hamvas Béla számít. Aki nemcsak az ezoterikus termékek piacán komoly tényező, hanem értelmiségi körökben – filmesektől az építészekig és tovább – filozófusként tartják számon, jóllehet, mint egykori tanítványa, Kotányi Attila méltán észrevételezte: “Ha valamilyen világnyelven írt volna, ma ő lenne a New Age legnagyobb prófétája.”

Ratio educationis – refresh

A ráció edukálása, a gondolkodás, a képzés, radikális frissítésre szorul. A megújítás a nyelvújításhoz fogható nagyságrendű innovációt kíván. Érdemes ehhez egy Kazinczy koránál közelebbi nemzeti edukációs programot is tekintetbe venni: a német reeducatiot. Reeducatioban a Szövetséges hatalmak a nemzetiszocialista német népességét részesítették a 2. Világháborút követően. Rászorult; a program a képzés körénél jóval szélesebbre terjedt ki, a közintézményekre és a közszolgálati médiumokra is (a magántulajdonú médiumokra is persze, mivel a köz tereiben működnek); tartalmakra, az intézményekre, a jogrendre… A német példa annál is inkább tekintetbe veendő, mivel Magyarországon a nemzeti és a szocialista minőség és mentalitás különböző kombinációkban virulens.

A reeducatio szükségességét a legélesebben a közkeletű magyar történelemfelfogás mutatja. Nem is csak tudományos tarthatatlansága, vagy az identitáskonstrukciókban betöltött szerepe miatt, hanem mert a napi hatalmi játszmák és a politikai manipulációk egyik legfőbb érve és hivatkozási területe. Mária országának „turulbanszületett” társadalmában, ahol mindig mindent mások követtek el, az indulatkeltésre és a megvezetésre a történelmi utalások különösen alkalmasak. Az önismerethiányos, csekély önreflexióval bíró és kétes történelemképpel rendelkező, heves és üres felindulások irodalmi hagyományán edzett népességet könnyű táncba vinni.

A romantikus irodalmi képzeletnek ugyan meghatározó szerepe volt magyar múlt megkonstruálásában, de a múlt konstruálása jóval korábban kezdődött, s ebben az egyház(ak)nak volt kiemelkedő szerepük. A kereszténység ún. felvételéről , I. István „szent” voltáról elbeszélések elejétől fogva meghamisították azt a tényt, hogy a kereszténység „felvétele” valójában egy kisebb tömegmészárlás keretében történt. (Máshol is megesett ilyen, elkövetője ott is „szent” jelzőt kapott, de nem áll máiglan totemista egyházi és állami áhitat középpontjában.)

Mindennek következményeit Márai Sándor pontosan diagnosztizálta: „… s végül – és ez nagyon fontos – elsőrendűen antiszemiták azok a népek, melyek későn, véres ellenállások árán fogadták csak el a kereszténységet; mint a német és a magyar; lélekben nem is lettek soha, szívesen és igazán keresztények; a totemisztikus-polytheisztikus tudatot csak ellenkezve rendelték alá a monotheisztikus hitnek, s a zsidók igazában a kereszténységre emlékeztetik őket, – az Evangélium végre is zsidó könyv, – gyűlöletük igazában kereszténygyűlölet, nem pedig zsidógyűlölet.”4

Az egyházak ugyan „történetiek”, de jelen vannak és nemcsak vallási téren vagy történeti tekintetben hatnak. Ennek ellenére jelentőségüket többnyire alulértékelik; még Heinrich Popitz, a nagy formátumú hatalomteoretikus sem tartja fontosnak.5 Pedig szerepük korántsem pusztán történeti, amint azt a magyar példa is mutatja: a NER előmozdításában és elmélyítésében az ún. történelmi egyházaknak múlhatatlan érdemei vannak. Élén a nevére folyvást rácáfoló katolikus egyházzal, amelyről maga a Nemzet Miniszterelnöke jelentette ki, hogynem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget – amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt – a katolikus egyház nélkül.”6

Lehetőségek a lejtőn

A ráció edukálásának szándéka nem számottevő, mint ahogy reeducatio iránti igény sem igazán érzékelhető: a közgondolkodás, az üzleti és kormányzati médiumok által karban tartott és fejlesztett korlátoltság, a történelmileg kondicionált tehetetlenségi nyomatékkal együtt tartósulni látszik. El lehet így lenni egy ideig, akár évekig, évtizedekig; lehet fejleszteni a nemzeti öntudatot és a tulajdoni hányadot. (A Nemzeti Dohányboltok mintájára lehet Nemzeti Vizeldéket létesíteni, hogy nemzeti érzelmű tettestársakhoz csorogjon a lé.) Kijózanodás és kulturális megújulás hiányában – növekvő mértékben csökkenő népesség mellett – viszont a létezés magyar lejtőjén kétségtelen a végkifejlet: az eltűnés az önáltatás, önsajnálat és az önfelszámolás nemzeti háromszögében.

Egy-kétszáz éves távlatban a végkifejlet többesélyes. A legvalószínűbbnek a sumer típusú eltűnés látszik. Ez nyelvváltással történő folyamatos feloldódás egy erősebb kultúrában. A sumerek eltűnése Komoróczy Géza szerint békésen, az akkád nyelv és kultúra fölülkerekedése révén ment végbe.7 Sorsuk példásan mutatja, miként zajlik viszonylag békés körülmények között a beolvadás egy sikeresebb kultúrába. Ennek van legnagyobb esélye, lévén hogy különösebb változás vagy erőfeszítés sem kell hozzá. (S így legalább a nemzeti eredetfejlesztők körében népszerű sumerek, ha nem is az eredet, legalább a végkimenetel tekintetében rokon népnek bizonyulhatnak.)

Mivel a globális folyamatok közepette korántsem egyértelmű, hogy hosszabb távon ebben a térségben melyik kultúra válik meghatározóvá, valamelyes lehetőség van arra is, hogy az ország ép elméjű értelmisége esetleg elhatározza, melyik nyelvi kultúra felé vesz irányt. Ez nem csekély erőfeszítést kíván, a puszta sodródáshoz képest viszont legalább szabad döntés eredménye. Több lehetőség merülhet fel: átáll-e az angolra, vagy a mandarinban talál-e majdani magára. (Lévén, hogy a közelség okán kínálkozó némettel szemben sajátos történelmi averziók élnek…) Persze a helyzet valamivel egyszerűbb lenne, „ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés – mint Kukorelly Endre írja –, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna, egyben tartaná azt, ami most ilyen reménytelenül széttart…”8)

Van még egy másik, mindezeknél radikálisabb lehetőség is, amelyet egy művész, Gyenis Tibor dolgozott ki: Az utolsó Ötéves Terv című kiállítását a Műcsarnokban kívánta volna megvalósítani, de annak – még az elfeketedés előtti egyik korábbi – vezetője nem merte vállalni bemutatását. Koncepciója indul ki, hogy 1000 éve nem tudunk együttműködni. Kudarcainkat nem foghatjuk többé idegen erőkre.” Majd rátér arra, amire az utolsó Ötéves Terv irányul: „Nagy közös és bátor változtatásra van szükség: Magyarország megszüntetésére.”9

Lehet választani.

•••

MEGJELENT: Élet ÉS Irodalom 2015. 03. 20. 10. o.

COPYRIGHT: Tillmann, J. A.

1 (Csupa nagybevetűvel.) 1831. Augusztus 26., Széchenyi István: Napló, Osisirs, 2002. 608.o.

1Hugo von Hofmannstahl: Das Schrifttum als geistiger Raum der Nation (1926), in Blicke. Essays, Leipzig, 1987. 366.

2 Borbély Szilárd: Ahogy Kertész látja, http://www.litera.hu/hirek/sertodes-sertodest-szul

3Borbély Szilárd:Várna, Mohács, Trianon http://szuveren.hu/vendeglap/borbely-szilard/varna-mohacs-trianon

Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt. 1945-1946. Vörösváry, Bp.,1992.165. o.

5Heinrich Popitz: Phänomene der Macht, Tübingen, 1992.

6Megőrizni a létezés magyar minőségét. Orbán kötcsei beszéde, http://www.hirextra.hu/2010/02/18/megorizni-a-letezes-magyar-minoseget-orban-kotcsei-beszede-szorol-szora/

7Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Bp., 1992.

8Kukorelly Endre: Identitásmondatok, Ex Symposion, 2013/84.

9Gyenis Tibor: Az utolsó Ötéves Terv (kézirat)

Népek, lapok, minéműségek ———————————— Tillmann J. A.

február 17, 2018

A kérdésre, hogy milyen helyen szeretne élni, Esterházy Péter egy barátját idézve azt felelte: „ami olyan volna, mint Toscana, ahol angolok élnének és magyarul beszélnének”. Rövidsége ellenére ez a régi (Ezredvégi) beszélgetésünk végén elhangzott kijelentés elég sokatmondó: szól a nyelvről mint minden lokalitásnál és nacionalitásnál erősebb tényezőről, és szól arról, ami ehhez képest változható, választható. Szól továbbá a tájék, a geográfia adottságok, a kultúrák és mentalitások különbözőségéről. Nem utolsó sorban a distancia pátoszáról; arról, hogy a magyart aktuálisan beszélők tömegéhez képest inkább az azt hipotetikusan beszélő angolokat választaná.

Vagyunk ezzel így. Bár tömegesen minden nép elég visszás tud lenni. De vannak visszásabbak. Ehhez nem kell összehasonlító kutatásokat végezni, könnyen adódó tapasztalatról lévén szó. Történetük ismeretében ugyanez elmondható. Az nemzeti mentalitás minőségét, ahogy az egy főre eső szellem- és jellemerőt nem szokás kimutatni, mert nem lehetséges. A különbözőségek ettől még létezők. Ennek nem mond ellent, hogy remek emberekkel mindenütt lehet találkozni. Némelyik országban többel, olyikban kevesebbel. A Föld körülhajózása során James Cookot volt hol idegenként – és fehérként – szívélyes barátsággal (Tahiti), és volt hol nyílzáporral (Új-Guinea) fogadták…

Ezért sem közömbös kérdés képbe kerülni egy olyan ország minéműsége tekintetében, amely az elmúlt kétszáz évben változó intenzitással, folyamatosan terjeszkedett és veszélyeztette környezetét. Kirívóan erőszakos jellegét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a múlt század során ott többen lelték halálukat honfitársaknak köszönhetően, mint együttvéve összes ellenségeik révén.

Amikor az oroszok már nemcsak a spájzban vannak, nem indokolatlan mindezt tekintetbe venni; magam erre az Oroszok orbitális országáról szóló írásomban (ÉS 2018.02.02.; https://eurazsia.wordpress.com/2018/02/02/oroszok-orbitalis-orszaga-tillmann-j-a/ ) tettem kísérletet. Erről a lap utóbbi számában egykori nagy tehetségű tanárom, TGM sajátos állításokat tett közzé. Írásomról és „Oroszországra rossz fényt vető” forrásaimról, azt állítja: „Ez sovinizmus. Semmi egyéb.”

A felületes és ideologikus olvasat persze nem segíti elő a tárgyszerű megértést. Így aztán nemcsak egészét, de hangsúlyos részeit is félreérti; azt állítja, hogy „a magyar liberálisok egy része lenézi” az ortodox népeket, holott – a besorolás kérdésességétől eltekintve – írásomban erről szó sincs: ezzel szemben arról az orosz törekvésről írok, amely a legnagyobb méretű keleti egyházat azonosítja az ortodoxiával, holott a görög, akárcsak a latin kereszténység, eredete a mediterrán görög világ, nem pedig másodlagos, szélsőséges klimatikus adottságú északi fejleménye.

A kiválasztottságfantáziáiban tetszelgő „Harmadik Róma” erőszakossága a többi orthodox kulturával és egyházzal szemben is fennáll. Nem kell messze menni: a görögök által épített és a görög exarchátus alá tartozó Petőfi téri templomot a moszkvai patriarchátus előbb sikeresen orozta el, majd nemrégiben – különféle színezetű magyar kormányok közreműködésével – tulajdonjogilag is elperelte…

A soviniszta minősítés súlyos volna, ha érvényes lenne – és ha közegében jelentene valamit. Ugyanis a honi és külhoni leftisfta paláverben manapság a rasszista, soviniszta, fasiszta etc. jelzők szinte kötőszó-jelleggel szerepelnek. Mary Fullbrook amerikai történész a német identitásról írott – magyarul is olvasható – könyvében már a 90-es években észrevételezte, „hogy a ‘fasizmus’ szó a túl gyakori használat miatt tökéletesen inflálódott”. Rüdiger Safranski német filozófus pedig nemrég arról beszélt egy interjúban, hogy ha valaki nem az „üdvözlégykultúra” beszédrendje szerint nyilatkozik meg, „akkor embertelennek tekintik, vagy kultúrrasszistának”…

Az ilyen könnyed minősítések könnyűvé teszik a vitákat: hangoztatóikat felmentik az érvelés – sőt gyakran a probléma érzékelésének – fáradsága alól, egyszersmind garantálják helyüket és hírnevüket a kételytelen önigazolók biztonságos közegében. Ám a valódi eszmecsere, amiként megfelelő fóruma – ahogy ez a lap is – nem safe space, ahol a PC pápái osztják az észt. Egy jó lap attól is jó, hogy eltérő nézőpontú szerzők írásainak ad helyet. Ellentétben a manapság elterjedt diskurzusgettókkal, amelyekben élvezik „a vélemény komfortját, a gondolat kényelmetlensége nélkül.” (J. F. Kennedy)

•••

MEGJELENT: Élet ÉS Irodalom 2018. 02. 16.

•••

Az említett EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS Esterházy Péterrel itt olvasható:

http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/esterhazy.html

A paradoxonok számosak ••••••••••• Levél Bíró Bélának a Svábparadoxonról

október 23, 2017

Kedves Béla,

öröm volt látni hosszabb idő után újra írásodat (ÉS 2017.08.25.), noch dazu egy olyan tárgykörről, amely elég közel áll hozzám, lévén hogy a paradoxon a sajátom is! A romániai magyarok és a magyarországi németek helyzetének hasonlóságait megvilágító írásod mostanság különösen tanulságos. A párhuzam amiről írtál, kétségkívül fennáll, de némely összetevőjét tekintve kiegészítést, illetve korrekciót kíván. Ez főként a leírt helyzetek és tapasztalatok különbözőségéből, valamint néhány fogalom eltérő értelmezéséből adódik.

Alapjában hasonló a helyzet az anyaországok tekintetében: mindkét esetben nyugatabbra esnek, az ebből eredő civilizatorikus etc. különbségek folytán a helyi többségi társadalomba való betagozódás – a nyelvi-kulturális nehézségek áthidalásán túl – nem feltétlenül volt vonzó, felemelő perspektíva. A párhuzamok ezen túlmenően is adódnak, de – innen nézve – van néhány markáns különbség, amit szóba kell hozni, különben az analógia könnyen megbillen és az érvényes része is kétségessé válik. Még inkább korrekciót kívánnak a mai bevándorlókkal kapcsolatos analógiák, lévén európán kívüli kultúrákból érkezőkről van szó.

A helyzetek különbözősége a kiinduló szituációk eltérő voltából, és a másfajta fejlődésből is adódik. A svábok – és más németek – szervezett betelepítése mintegy háromszáz évvel ezelőtt, az etnikailag sokszínű Magyar Királyságnak török megszállás folytán elnéptelenedett területeire irányult. Ahol nagyrészt egybefüggő területeken, zárt, autark faluközösségeket alakítottak ki. A bevándorlók kapcsolata a hátrahagyottakkal gyorsan elvékonyodott, majd megszakadt. Így az anyaország jelentése és jelentősége számukra nemcsak a térbeli távolság és a területi összefüggés hiánya miatt más, mint az erdélyi magyaroké, hanem mondhatni szellemi és szociális okokból. Az előbbi döntő tényezője, hogy nem volt számottevő értelmiségük, nem voltak városaik; földművelő falusiak voltak. Ez a helyzet nemcsak hagyományaik fennmaradásával járt, de a fejlődésképtelenségüket, továbbá az egykor honi környezettől való teljes elszakadásukat is elősegítette. Kapcsolatukat a mindenkori német kultúrával – a kommunikációs nehézségeken és hatalmi korlátozáson túl – a 18. században rögzült tájszólásuk sem könnyítette meg. A németben a dialektusok eltérései a magyarhoz képest sokkal erősebbek, még ma sem tűntek el; a mai német köznyelv számára az északi nyelvjárás éppoly érthetetlen mint a svájci (ahol a tévében olykor feliratozzák, mert már távolabbi kantonokban sem értik…)

A 20. században, amikor a kommunikációs és közlekedési lehetőségek egyre nagyobb lehetőséget adtak a kapcsolat újrafelvételére az anyaországgal, ebben a sváb dialektus távolsága a német köznyelvtől csak az egyik nehézséget jelentette. A másik, súlyosabb problémát a földművelő életmód változatlanságából, az önellátásban és elszigeteltségben élt évszázadokból adódó tetemes kulturális szakadék képezte. (Vélhetően ezért is nevezték a háború után odaérkező, elűzött rokonaimat Németországban, ahogy a könyvben is említik olykor, ungarische Zigeunernak; nem pusztán űzöttségükből eredő lerongyolódásuk miatt.)

E tekintetben a Bodrogi László és Szále László Visszaszököttek könyvéből1 kirajzolódó kultúra nem éppen reprezentatív. Ahogy a Budapesthez közeli sváb településekre általában, úgy Szigetújfalura is jóval erősebben hatott a főváros magyar urbanitása, asszimiláló hatása. Ez a pár Pest megyei falu azonban mondhatni csekély kisebbség volt az egykor többszázezres magyarországi német népességen belül, amely nagyrészt a baranyai-bácskai-tolnai háromszögben élt, ahonnan magam is származom. Az itteni falvak közelében nem volt nagyváros, a modernizálódás és ennek hatása is jóval kevésbé érvényesült, mint a főváros környékén. Vélhetően ezért is volt olyan magas Szigetfalun és környékén a visszaszököttek aránya, míg a mi vidékünkön számuk elenyésző volt. Nem mintha a szülőföldjükről való elűzés számukra kevésbé lett volna fájdalmas. De úgy tűnik, a kulturális, ill. asszimiláció fokában meglévő különbségek e téren is hatottak. S ennek kapcsán fogalmi problémák is felmerülnek.

Haza alatt például boldog emlékezetű Nagyapám – s vélhetően hozzá hasonló helyzetűek többsége – egészen mást értett, mint amit manapság szokás ezen érteni. Azaz a modernitás folyamatai által hordozott, a 19. századi nemzeti romantika és nacionális patetika által kiszínezett és propagált, elvont és hatalmi övezetekhez (határokhoz) kötődő képzetét. (Amely magyar viszonylatban még a példátlanul nagyszámú köznemesség „úri középosztállyá”, hivatalnok-értelmiséggé válása folytán az uralmi fensőbbségesség hatalmi fantazmáinak hatásával is súlyosbodott – amint az Bibónál olvasható.)

Nagyapám számára, aki egy archaikus földműves világban élt, a szülőföld egy körülbelül egy-két napi járóföld sugarú kört, a a távoli rokonok, a vásárok által kirajzolódott körzetet jelentette; amit rendelkezésre álló korabeli közlekedési eszközzel, lovasfogattal bejárhatott és megismerhetett. Így számára a haza (Heimat) jelentése ezzel összefüggésben nyert értelmet. Ennek viszont majd minden szegletét a sajátjának tudta, hiszen úgy ismerte mint a tenyerét: művelte a határban különböző helyeken lévő földeket, és télen-nyáron bejárta. Tudta természetesen, hogy a Heimat körül van egy ország, amelyben főként magyarul beszélnek, de ezzel nem volt különösebb dolga az adófizetési etc. aktusokon kívül. Így aztán annak sem volt számára különösebb jelentősége, hogy Osztrák-Magyar Monarchiának vagy Magyar Királyságnak, netán bármi másnak nevezik.

Ez persze eléggé különbözik attól, amit manapság szokás érteni alatta. Ahogy eltér attól is, amit magam gondolok róla, és amit némi iróniával régebben A ladomi leletben leírtam: haza 1. átmeneti (földi) tartózkodási hely, amire majdan fájó szívvel emlékezünk vissza (vö: Haza a magasban) 2. határőrökkel, szögesdróttal és hazafyas őrjöngéssel nem körülkeríthető terület. Elmosódó élményekből, megfakult és töredezett szélű képeslapokból, továbbá arcok múlhatatlan mosolyából merített, kézzel fogható képletes hely, ahonnan időről időre el akarják űzni az embert. /Borbély Szilárd szíves közlése nyomán/2

Ahogy írod is: „…a magyarországi svábok is a maguk szokásai szerint, saját anyanyelvükön, többé-kevésbé zárt közösségekben élték a maguk – többségi társadalomba integrálódó – életét. A szó szoros értelmében vett párhuzamos társadalmak gyanánt.” A megállapítás első része feltétlenül érvényes, ám túlzás helyzetüket a többségi társadalomba integráltnak nevezni, mivel szinte teljesen önellátó életmódjuk folytán érintkezésük a többségi magyar népességgel leginkább epizodikus volt. Az integrálódás ugyanis többé-kevésbé kimerült termékeiknek a vásárokon és piacokon való eladásában, illetve a hiányzók beszerzésében. Sem a munkájuk, sem egyéb tevékenységeik révén nem nagyon érintkeztek a tőlük többnyire távolabb is élő magyarokkal. A rendszeres ügyleteket (bor, méz, tej etc eladását) ráadásul környékünkön zsidó kereskedőkkel, anyanyelvükön intézhették. (A svábbal magam is jól boldogultam Jeruzsálemben a jiddisül beszélőkkel; némettel nem sokra mentem volna…). Ezért a mai értelemben vett integrálódás fogalma esetükben nem használható.

Velük kapcsolatban párhuzamos társadalmakról beszélni ugyancsak nem helyénvaló. Ez a fogalom a mai Nyugat- és Észak-Európában, főként közel-keleti eredetű és kultúrájú városlakókra használatos, akik többnyire tömbökben élnek. (Ilyen pl. a többmilliós török népesség Németországban, amelynek nem jelentéktelen része nem beszél németül, és mintegy 90 százalékuk nemrég – kettős állampolgár lévén – az oszmán és muzulmán felvirágzást hirdető Vezérére adta voksát.) E kérdés súlyos jelen és jövőbeli problémáiról Ződi Zsolt írt korábban e lapokon.3

Az ilyen fogalmak visszavetítésének, illetve a nem-európai kultúrákra vonatkoztatásának következményeit mi sem mutatja jobban, mint a magyarországi németség kapcsán általad pozitív példaként említett belső önrendelkezés elvének alkalmazása a mai Angliában: ennek jegyében a muzulmánok körében részlegesen érvényt engednek a sária jogrendjének. Amelyről tudvalévő, hogy az alapjául szolgáló vallási koncepció nemcsak az ember szabadságát nem ismeri el, de elképzelhetetlennek tartja a vallás és az állam elválasztását, és az emberi jogokat az iszlámnak történő alávetés keretében tudja csak értelmezni.4

A párhuzamos társadalmak fogalma ezért nem alkalmas különféle európai népcsoportok egymás mellett élésére alkalmazni. A ma domináns diskurzusok (a médiától a társadalomtudományokig) olyannyira korrektté váltak politikailag, hogy nem képesek a különbségek érzékelésére; csak elmosódott, semmitmondó általánosságokat tudnak elgondolni. Pedig a megkülönböztetés képessége mondhatni az érzékelésnek és a gondolkodásnak is feltétele. Ha ugyanis vannak különbségek, akkor a megkülönböztetésük elengedhetetlen. Nem kétséges, hogy például az olasz kultúrának és mentalitásnak vannak az angolétól eltérő jellegzetességei, ahogy a franciának is a romántól távol álló jegyei. Mindezek azonban elenyészőek ahhoz képest, amivel egy európai Ázsiában (a Közel-Keleten vagy Afrikában) találkozik.

Nem elhanyagolható különbség az sem, hogy a svábok szándékaiban nem szerepelt az ország germanizálása – ellentétben a mai párhuzamos társadalmak populációival: Siegfried Kohlhammer kultúrakutató szerint Európa iszlám meghódításának eszméje korántsem hisztérikus iszlamofób kitaláció, amint azt muzulmánok állandóan az orrunk alá dörgölik. Abu Baseer imám hirdeti: ‘A bevándorlás egyik célja a dzsihád újjáélesztése és a hitetlenek feletti uralom érvényre juttatása. A bevándorlás és a dzsihád összetartozik. Az egyik a következménye a másiknak és függ attól.’5 Kollégája, Abdesszamad Belhadzs szerint: „A muszlim narratívákban a migrációt Európa iszlamizálása kezdetének tekintik. A „gazdag föld” birtokba vételének, amely az iszlám jövőjét meg fogja változtatni…[…] Látásmódjukat jól példázza, hogy az Európában élő marokkóiak évente több mint négy milliárd dollárt küldenek Marokkóba, amelyből házakat és mecseteket építenek, eltartják a nagy családokat, letétbe helyezik az összegeket bankokban, miközben Európában a létminimumon élnek, segélyekből.”6

Kétségtelen viszont az, amit a német politikai elitről írsz, hogy „a migránskérdést nem gondolta végig […] sőt egyáltalán” nem. De a helyzet ennél súlyosabb: nemcsak a politikai, hanem szellemi és média-elitje sem tette meg ezt. Sőt mi több, akadályozza nyilvános megvitatását; erről diskurzus jószerével csak svájci német lapokban zajlik. Rüdiger Safranski is csak a Neue Zürcher Zeitungban mondhatta el: „Ha valaki azt állítja, hogy az olyan társadalmak, amelyek egyszerre túl sok idegent fogadnak be, elvesztik belső koherenciájukat és elidegenednek maguktól, ha tehát az ember ezt az antropológiai trivialitást mondja, akkor embertelennek tekintik, vagy kultúrrasszistának – ahogy újabban nevezik.” Ez az álláspont „pedig ma Németországban azt jelenti populista, tehát jobboldali radikális, szélsőséges, tehát náci – ezek az egyenlősítési delíriumok a német nyilvánosságban.”7

Minderre tekintettel nem gondolom, hogy Nyugaton „ a ‘sváb típusú’ közösségi integráció lehetne-e a gyógyír.” A fentebb említettek mellett mai kutatási eredmények is egyértelműen ellene szólnak; Ruud Koopmans szociológus szerint:„Becslésem szerint, hogy a migrációkutatók 99,5 a multikulturalizmust jó dolognak tartja. Magam is így voltam ezzel ezzel, amíg tizenöt éve empirikus kutatásaimban egyre gyakrabban a negatív aspektusaiba nem ütköztem. […] Kiderült, hogy Európában a muszlimok annál jobban integráltak a munkaerőpiacon, mennél inkább asszimiláltak. A multikulturalizmus politikai koncepcióként hibás, mert párhuzamos társadalmakra vezet.”8

Nem tudhatjuk, hogy a ‘sváb típusú’ közösségi integráció vagy asszimiláció hogyan alakult volna, ha a borzalmas 20. században nem váltják valóra a nemzeti és a nemzetközi szocialista megváltásmítoszok ígéreteit. Az húszas évektől egyre jobban felhabzó magyar nacionalizmus nem sok jót ígért. Nagyapámék is ekkor döntöttek úgy, hogy álcaháló alá vonulnak: nevüket Rappról Radnaira „magyarosították”, azt remélték, hogy kevésbé tűnnek fel. (Az új név egyébként is csak hivatalokban volt használatos, maguk közt mindig az eredeti nevüket használták.) Nemcsak a jobboldali „fajvédők”, de a baloldali „népi” írók is szították a nemzetidegen elemek elleni hangulatot – elsősorban a zsidók, másodsorban a svábok ellen. Ilyen előzmények folytán a svábok a háború után különösen alkalmassá váltak arra, hogy bűnbakká tegyék őket. Mivel a zsidókat a háború után már nem lehetett a sorscsapásokért, ill. háborús „nemzeti teljesítményekért” kárhoztatni, kapóra jöttek a svábok. Ez a bel- és külpolitika különböző szintjein éppúgy érvényesült mint a hétköznapokban. Magyar politikusok szorgoskodtak a tematizálásán, több hullámban történő előmozdításán, továbbá a kitelepítendők létszámának emelésén. (Amitől aztán cseh és szlovák kollégáik is inspirálódtak – ennek köszönhető a felvidéki magyarok elűzése.)

A hétköznapokban pedig az a sajátos minőség érvényesült, amit akkortájt Bibó István a zsidósághoz fűződő viszonyulással kapcsolatban így jellemzett: [Megszokták] „a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztanciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.”9 Ezért is volt a későbbiekben a svábság helyzete, ahogy írod is: „merőben más […] mint a mai határok között rekedt román, szlovák, és más népcsoportoké”: „Nemcsak iskoláikat számolták fel, […] az utcán sem szabadott németül megszólalniuk.”

Az asszimilálódás amúgy nyilván sokkal kevesebb vér és szenvedés nélkül, de végbement volna, de attól tartok, az eredménye a maihoz eléggé hasonló lenne. Legalábbis az, ami az egykori német kulturális zárványból megmaradt, erre enged következtetni: az hagyomány, aminek tárgyai a helytörténeti múzeumokban láthatóak, vagy az idősek körében élő nosztalgiák világa, és még inkább számos kínos stíluskombináció, amelyhez hasonló posztmodern variációk minden felbomló tradicionális kultúrában nagy számban lelhetők. Ennek egy példája – németországi változatában – a könyvben is látható (226.o.): egy síremlék fotója, ahol a német nevek és évszámok mellett egy tetemes magyar címer díszeleg, hűen követve az állami dizájn emelkedett (angyaltalan, aránytalan) formaeszményét.

Ezért is kétlem, hogy helyzetü(n)k és történetü(n)k például szolgálhatna a mai etnikai problémák megoldására Európában, még kevésbé a Nemzeti Eszméletlenség Rendszerének országában, ahol ezek kérdések leginkább az átható állami uszítás, ill. a Nemzeti Dohányboltok kontextusában vetülnek föl. Így aztán paradoxonokban nem szenvedünk hiányt.

Szeretettel üdvözöllek,

Jozef (a Tillmann)

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

MEGJELENT: Élet ÉS Irodalom LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.

http://www.es.hu/cikk/2017-10-20/jozef-a-tillmann/a-paradoxonok-szamosak-.html

 •••

Bíró Béla: Svábparadoxon írása itt olvasható: http://www.es.hu/cikk/2017-08-25/biro-bela/svabparadoxon.html

•••

1Bodrogi László és Szále László Visszaszököttek, Noran Libro, Budapest, 2016.

2 Tillmann J. A.: A Ladomi lelet, Palatinus, Bp., 2007.; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ladomi/tartalom.html

4 Ld. The Cairo Declaration on Human Rights in Islam; https://en.wikipedia.org/wiki/Cairo_Declaration_on_Human_Rights_in_Islam

5Siegfried Kohlhammer Das Ende Europas? Ansichten zur Integration der Muslime http://www.eurozine.com/articles/2010-04-12-kohlhammer-de.html

9Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem

Tillmann J. A.: A közösségi kertek képei. Kállai Márton kiállítása

szeptember 25, 2016

 

kelen-kert

Az ember régóta művel kerteket. Tízezer éve bizonyosan, de meglehet, kezdetei még régebbiek. Vélhetően akkor sem volt mindenkinek, sem saját, sem közös kertje, de bővében volt a térnek, a tájnak, az élő és holt természetnek. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, amikor régmúlt időket, vagy sajátunkat, a haladottságunkat vesszük tekintetbe. Magunkfajta kertbarátokra ez kevésbé áll, annál inkább közös ügyeink, a társadalom és terének mindennemű alakítóira, akárcsak különféle tudományainak művelőire nézve.

A tér, a táj, a természet bősége úgy csappant meg, ahogy az együttélés közegei sűrűsödtek, ahogy a lakóterek, a házak egymásra torlódtak, feltornyosultak. A magasabb szinten lakó városlakók számára a föld, és vele a kert egyre távolabbra került – aztán már csak egy-egy virágládára, vagy néhány virágcserépre korlátozódott. Pedig a kert nélkülözhetetlen az élethez. Nem csak mint termőkert, mint, haszonkert, vagy rekreációkert, hanem mint tevékenységkert és kontemplációkert.

A kert egy körülkerített hely, a környezetétől elkerített terület. Valamiféle sziget a szárazföldön. Növényzetben bővelkedő oázis. Nemcsak a sivatagban, hanem a városban is. Nem egyszerűen növényei, zöld lombozata, szépsége vagy hasznossága folytán. A város sűrű, telített, a testet és lelket szikkasztó terében egy szigetet képez. Ahová ki lehet lépni, ahol átmeneti nyugalmat lehet találni. A kertben átmenetileg ki lehet lábalni a tárgyi és emberi áradatból, véget érni nem akaró hullámaiból.

A kertben vissza lehet térni az elemi tevékenységekhez, a föld kézzelfoghatóságához, a magok kibontakoztatásához, a virágok varázslatához, a termések tüneményéhez. Ha nem is a természeti állapothoz, de valamelyest közelebb ahhoz, amiről persze csak vágyaink és homályos sejtelmeink vannak.

Ez a visszatérés lehet hasznos vagy akár haszontalan is, mint amilyen a horgászás. Hiszen a kilátás a halfogásra – egy haszonelvűségtől uralt világban – inkább csak ürügye, mint tényleges célja e tevékenységnek.

Míg a horgászásról elmondható, hogy halfogás ürügyével leplezett kontempláció, tétlen szemlélődés, addig a kertészkedés mondhatni a fordítottja: aktív passzivitás. Esetében a passzivitás az egyébként állandó éberségnek, társas tettrekészségnek, egymás és magunk szkennelésének a felhagyását jelenti.

A manuális része, a kézzelfoghatósága manapság a városi ember számára különösen értékes, ritka tapasztalat, hiszen nem puszta látvány, nincs benne semmi közvetített: nem képekben rajzolódik ki; maga a közvetlen természet: a nyers föld, a zöld növény, a kézzel fogható, tapintható, illatozó, sőt olykor kifejezetten ízes valóságában.

A humánetológusok szerint az egyik legfőbb emberi sajátság az, hogy szeretünk közös tevékenységekben részt venni. (Bár ez a magyar emberekre kevésbé jellemző.) Alapjában ilyen közös aktivitás a földművelés is. A kertművelés viszont mintha kevésbé volna ennek terepe. Jóval inkább individuálisnak, a személyes tér és tevékenység kiterjesztésének tűnik. A közösségi kertekben ez is a kettősség mutatkozik meg: a kialakítás és fenntartás közös – és a művelés személyes jellege.

Kállai Márton képein is többnyire ki-ki a saját kis kertjét, ágyását, parcelláját műveli. A tevékenység térbeli és szociális diszpozíciójában erősen megjelenik a távolság. Nem nagyon látszik együttműködés, vagy közös akció. Csak a gyerekek azok, akiknél mutatkozik a más felé forduló érdeklődés. Mégis nyomós okok szólnak a kertek, így a közösséginek nevezett kertek művelése mellett.

•••

ko%cc%88zo%cc%88ssegi-kertek-meghivo

MEGJELENT: PRAE.HU http://www.prae.hu/article/9395-a-kozossegi-kertek-kepei/

COPYRIGHT: Tillmann J. A.

Tillmann J. A.: Hamvas és a lápvilág

március 18, 2016

Mark Fridvalszki-Hyperage-2011 (8)

Fridvalszki Márk: Hyperage

A különböző Wikipédiákon járva érdekes jelenséggel lehet találkozni, legalábbis az általam ismert nyelvű változatok tekintetében:általános fogalmakról szóló angol, német szócikkek tárgyszerű, szikár és általános érvényű definícióihoz képest a magyar meghatározások gyakran ködös gomolygással kezdődnek, és a homályosság csak az adatoknál kezd oszlani, mégiscsak tényekről lévén szó.

Ebben mintegy a hálózati folklór szintjén mutatkozik meg a nyelvhasználat – és még inkább az e nyelven zajló gondolkodás – általános minéműsége. Az elmosódottságban, hozzávetőlegességben és meggondolatlanságban edzett megszokás; a nyelvi, szellemi és mentális ménsztrím. A reflexió és az önreflexió hiányának nagy nemzeti hagyománya.

A következményeket Nádas Péter pontosan diagnosztizálta: „a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel. (…) Nagy kultúrákban (…) ez nem így van. Vannak kidolgozott, biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát.” (A reflexivitásról http://nadas.irolap.hu/hu/a-reflektivitas-nagyszerusegerol)

Amiből persze nem következik, hogy mindenkinek Kanttal kellene kezdenie vagy végeznie a napját, de még az sem, hogy feltétlenül elemi iskolában oktassák. Bár néminemű filozófiai képzés, nem(csak) középiskolás fokon, nem lenne a népesség ártalmára. Amíg azonban a kulturális kánon olyan amilyen, és élén olyan irodalmi almárok állnak, akiknek korszakos kvalitásait végtelen vidéki mivoltuk mellett még a személyiségzavaraik is súlyosbítják. (Bővebben: Psychiatria Hungarica 2012/3; https://ahely.wordpress.com/2015/03/20/tillmann-j-a-nemzeti-vagta-avagy-lehetosegek-a-letezes-magyar-lejtojen/ )

A magyar filozófiát a szakmai szcénákon kívül, a szélesebb közönség körében Hamvas Béla jeleníti meg; építészek körében nem kevésbé népszerű, mint az irodalmárok között. Jóllehet a gondolkodás elmélyítésében, a nemzeti ködösség eloszlatásában nem kifejezetten jeleskedett. Filozófiai írásaiban vannak nagy intenzitású szövegrészek, de más műfajú megnyilatkozásaihoz hasonlóan ezek is egy szellemi és nyelvi egyvelegbe vesznek bele, ami a koherenciának éppúgy híján van, mint a követhetőségnek.

Munkásságát legpontosabban egykori tanítványa, Kotányi Attila1 jellemezte, amikor szélesebb kontextusban helyezte el: Ha valamilyen világnyelven írt volna, ma ő lenne a new age legnagyobb prófétája.2 Kotányi tudta miről beszél; a szakrális színezetben pompázó szivárványos tarkaság éppoly tetszetős és szintetikus, ígéretes és egzotikus, mint amilyen a „Sciencia Sacra”, a „Hagyomány” a „primordiális” kompozíciója. Jóllehet a „Vízöntő korszak” turbóhabtermelő tanítóihoz képest Hamvas tekintélyes tudásanyag birtokában törekedett „szintézisre”.

Ellentmondásos munkásságát és szellemi alkatát Földényi F. László a 80-as években, népszerűvé válása idején írta le: a prédikátori, iskolamesteri kinyilatkoztatások, az „apodiktikus, ellentmondást nem tűrő kijelentések ugyanis az esetek többségében (…) egy mélyebb tisztázatlanság gyanúját ébresztik fel.”3 És a gyanú kétségkívül megalapozottnak bizonyul.

Ezért nem egészen esetleges, hogy a jobbszélső lápvilágban kútfőként tekintenek rá, és jócskán merítenek is belőle. (Bár ilyes követői vélhetően mély viszolygással töltenék el.) És ez korántsem pusztán olyan nettó fasiszta szerzők iránti lelkesedése miatt van így, mint amilyen pl. az általa gyakran meghivatkozott Julius Evola. Amikor ugyanis a modernitás elutasításig menő kritikája valamilyen szinkretikus tetszőlegességgel összehordott és mitizált „tradícióval” jár együtt, akkor adva van az első két alapvető kritériuma annak, amit Umberto Eco ősfasizmusnak vagy mindenkori fasizmusnak nevez.4

Amitől persze Hamvas még nem Evola, mint ahogy a lápvilág sem az ő sara.

homokos sáv

MEGJELENT: DRÓT.EU http://drot.eu/article/tillmann-j-hamvas-es-lapvilag ; 2016.03.17.

COPYRIGHT Tillmann J.A.

1Kotányi Attila (1924-2003) építész, filozófus. Miután olvasta Hamvas Bélát egyik írását, felkereste őt a Fővárosi Könyvtárban 1943-ban és néhány éven át a tanítványa volt. Később Szabó Lajoshoz csatlakozott, és követte őt nyugat-európai emigrációjában, ahol a Szituácionista Internacionálé egyik alapítója lett. https://hu.wikipedia.org/wiki/Kot%C3%A1nyi_Attila

2 Ezt a kijelentést az 1990-es években többször is volt alkalmam hallani tőle, magánbeszélgetésben és nagyobb nyilvánosság előtt is.

3 Hamvas Béláról, in A túlsó parton, Jelenkor, Pécs, 1990. 155.o.

Tillmann J. A.: A magyar nóta. Avagy a posztmodern hagyománykonstrukció

június 18, 2015

,Alexey-Bednij-shadow-photography-13 másolat Alexey Bednij munkája

 

Az utóbbi évtizedek emlékezet-kutatásai egyértelműen kiderítették, hogy nemcsak a személyes, hanem a közös múlt is korról-korra változó konstrukció. A kollektív emlékezetet a régi magaskultúrákban éppúgy különböző szándékok alakították ki, mint a modern kultúrák emlékezetét. “Múlt ugyanis egyáltalán azáltal keletkezik – írja Jan Assmann a kulturális emlékezetről szóló könyvében1 – hogy az ember viszonyba lép vele.” A múlthoz fűződő viszonyt pedig főként a mindenkori jelen formálja. A kulturális emlékezet tartalmai, a nemzeti hagyományok mégis kortalannak, az időtől érintetlennek tűnnek. Az emlékezet kutatásában kiemelkedő heidelbergi iskola vezetője azonban arra is rámutat, hogy “a tovahaladó jelennel változó vonatkoztatási keretek felől szakadatlanul folyik a múlt újjászervezése” és hogy “bármi új is mindig csak rekonstruált múlt alakjában léphet fel”.

A múlt rekonstruálása a modern nemzeti identitás kialakítása során vált programszerűvé. Ezt az új nemzetállamok kollektív tudatát kialakító értelmiség valósította meg. A különféle helyi hagyományok sokféleségéből kellett kialakítani az egységes nemzeti jegyeket. Ennek érdekében gyakran bizottságok döntöttek arról, hogy mitől is van egy kultúrának “karaktere”. Nem történt ez másként Magyarországon sem: “a romantika egységesítő mozgalom is akart lenni – mondja Sebő Ferenc zenetudós. A nemzetet akarta felmutatni, a nemzeti karakterisztikumokat, és kiderült, hogy ez a hagyomány nem egységes”. Ezért aztán “azt a régit, amit kovászként akartak használni a nemzeti egység demonstrálásához, azt bizony ki kellett találni. Így keletkeztek a nemzeti műzenék.” Ennek nyomán alakult ki a múlt század végére egy olyan karakteres nemzeti zene, amit – ha tetszik, ha nem – magyar nemzeti műzenének kell nevezni – ez a magyar nóta”.2

Úgy adódótt, hogy egy napon két olyan család házában jártam, melynek tagjai a magyar kultúra két meghatározó hagyományának elkötelezett követői: az egyik családfő katolikus orvosdinasztia sarja, a másik református lelkész leszármazottja. A legfeltűnőbb közös vonás mégsem a többé-kevésbé közös tradíció jegyeiben, hanem a házukban uralkodó hihetetlen rendetlenségben mutatkozott. Már a házak udvarán és kertjében is a különböző korszakokban keletkezett hulladéktömegek magasodtak. Odabenn pedig még tökéletesebb összevisszaságban állt az évtizedek óta halmozódó temérdek holmi. A tárgyi kultúra kaotikumánál csak a szellemi mutatkozott nagyobbnak: a magyar és az egyetemes kultúra klasszikusai, keresztény gondolkodók között antiszemita agyrémek és szélsőjobboldali szemét sokasága.

Ezt a sajátos tárgyi és szellemi egyveleg ugyan véletlenszerűen került elém egyazon napon, de számomra azóta is a honi hagyományok alapvonásait jeleníti meg. Ez az egyszerre pre- és posztmodern jegyeket mutató zűrzavar ugyanis nem korlátozódik két családra. Ez az egyveleg a magát “keresztény-nemzeti”-ként jellemző hazai tradicionalizmus legsajátabb sajátsága.

Ez az elegyes szellemiség épített formákban is egyre gyakrabban megjelenik. Egyik jellegzetes példáját a piliscsabai egyetemi épületek képezik: az egykori brutalista laktanyaépületet korábban az építők historikus dekórummal borították be, s így a lecsupaszított épülettömböt bástyaszerű körvonalak és gótikus boltívek takarják. Utóbb “organikus” elvek jegyében egy faszerkezetes kupolacsarnok is épült hozzá. Merő díszletépítészet (Janáky István).

A zűrzavar az építészeti irányzat önmegnevezésben is híven kifejezésre jut: az építészet nem szerves, hanem – miként azt görög eredetű nevének, az architektúra szónak az etimológiája is jelzi: tektonikus – a földdel és a technikával kapcsolatos. Az „organikus” jelző ugyanakkor nemcsak stílust, hanem szellemet is jelent: a Rudolf Steiner által kidolgozott antropozófia építészeti elveit. Ennek távol-keleti elemekkel színezett vallásféleség körülbelül olyan közel áll a kereszténységhez, mint a New Age ún. spiritualitása.

A posztmodern korstílusnak, így helyi nemzeti egyvelegnek is alapjellemzője a kötetlenség és tetszőlegesség. Politikai téren a tetszőlegesen választott, és az aktualitások jegyében váltogatott értékek és a hozzájuk fűződő viszony kötetlensége jellemzi. Ahogy a piliscsabai épületegyüttes, úgy a honi hagyomány-konstrukciók legtöbbje is ilyen jellemzőket mutat. Ám ebben nem a magyar „konzervativizmus” valamiféle korszerűsége fejeződik ki, sokkal inkább értékvilágának és minőségérzékének teljes zűrzavara mutatkozik meg. Nem utolsó sorban ez magyarázza a posztmodern politika irányába mutatkozó odaadását is.

(2000; 2015)

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Atlantisz, Budapest, 2004.

2Monory M. András – Tillmann J.A.: Ezred-kezdet. Beszélgetések, Palatinus, Budapest, 2003. 144.o.

Tillmann J. A.: Adalékok az agarak hátráltatásához

május 23, 2015

Hecker Peter Izraeli dron a hortobagy felett másolat Hecker Péter:

Izraeli drón a Hortobágy felett

“Az utóbbi időben sokat gondolkodtam a jövőn. Talán azért, mert közeledik az ezredvég és a 2000. év a maga nagy és mítikus nulláival oly szimbolikus és az a sejtésünk, hogy majd valami nagyszabású történik. – írja Laurie Anderson a Halcion Days. Stories from the Nerve Bible című előadása kapcsán, majd később így folytatja: – Avantgard-művészként munkám egy részének tekintem, hogy a jövőbe éljek. E pillanatban azonban nem érzékelek semmiféle jövőt. Olyan országban élek, ahol átírják és újrakonstruálják a történelmet, a jövő viszont teljesen üresnek tűnik.”

Ha nem tudnánk, kitől származnak és honnan erednek ezek a gondolatok, akár Magyarországról keltezettnek vélhetnénk. Annál is inkább, mivel Laurie Anderson a továbbiakban elmondja, mit vesz célba műsorával: Ez egy intenzív kísérlet arra, hogy megértsek egy országot, amelyik éppúgy elvesztette az emlékezetét mint az eszét.

Helyben vagyunk. Némi kozmopolita kerülőút megtétele után hazaérkeztünk: A kitekintésnek ez a köre mégsem hiábavaló, ez a kis képletes föld-körüli utazás újból arról győz meg hogy az újvilág is, ha nem is hajszálra, de mégis meglehetősen hasonló e helyhez (mégha mediatizáltan némileg másként is mutatkozik.) Az emlékezet- és az eszméletvesztés haladványa arrafelé is eléggé megszaladt. Úgy tűnik, a Földet behálózó hálózatok és a rajtuk végighullámzó hatások valóban határtalanná váltak.

Az elmúlt évek során, az országlakosok tetemes hányadával együtt, magam is kísérletet voltam kénytelen tenni – az előttem szólóval szó szerinti összhangban – arra, hogy megértsek egy országot, amelyik éppúgy elvesztette az emlékezetét mint az eszét. És ez a kísérlet – a lefolyása közben gyakorolt lesújtó hatása ellenére – mégsem volt teljesen hiábavaló. Az emlékezet- és eszméletvesztés honi (közhatalmi) kivitelezőinek, híveinek és a (közszolgálat örve alatt ténykedő) közvetítőinek köszönhetően megértettem egy s mást. Az emberi jellem és a Nemzeti Szellem működésének, akárcsak a történelemnek nevezett tegnapi és mai (rém)történet természetének nem egy metszetét. Nem mintha nem tudtam volna efélékről. Elég széles sávú, a Rajnától Szaratovig terjedő családi szenvedéstörténettel, egyetemi és házi egyetemi történelmi tanulmányokkal, továbbá az élet különféle területein végzett terepmunkával a háta mögött az embert a tények terén alig érik meglepetések. Ám kiderült, más távolról tudni lezárult történeteket, és megint más kezdetétől látni és közelről végigkövetni ugyanannak más köntösben történő visszaköszöntét. Jobb sorsra érdemes emberek, sőt egész embercsoportok eltűnését a hivatal-hatalom-hagymáz honi Bermuda-háromszögében. Ahol a Nagy Kormányosok még torkig trágyába merülten is képesnek bizonyultak a tisztaság természetéről értekezni, vagy esetleg a közszolgálati hullámhosszokon – két húsos rágalomcsont szájbarágása közben – teli torokból az erkölcsök korrumpálódásán merengeni.

Érdekes volt elnézni a legitimitás jogon túli tényezőinek szerepét, kivált a különféle egyház(férfi)ak egyetértését, hallgatólagos vagy hangos asszisztálását a kereszténynemzeti karikatúra kibontakozásánál. Aminek hátszelében aztán kivitelezői hitigazságnak kezdték hinni önhitük tündökletes terméseit, a Nagy Hazaffyas Handabandát és a házifőzetű hagymázakat. És látni, amint ettől ingatag identitásukban megerősödve még erőteljesebb eszméletvesztésbe kezdtek.

Élmény volt szemlélni a politgiccs megannyi árnyalatának újjáéledését a Nemzeti Szellemvasút frissen felújított pályáján. Követni a patyomkini (patri)ódában a káeurópai ködképek kirajzolódását. Látni a lehulló (faragott) faleveleket a (kettős) kopjafakereszteken, és hallani a kisnemzeti keservesek, siralmas önsajnák és sirámok kínos sorát. Végig lehetett élvezni a magatudatlan népnemzeti posztmodern panoptikumának megelevenedését, látni a rögvalóság vérbeborult tekintetű viaszfiguráit, amint kitódulnak a közterekre, azt hívén, hogy táltosai társaságában földreszállt a Magyarok Istene .

Nem volt valami szívderítő részt venni emberi lények levitézlett árnnyá és letűntnek vélt árnyak lénnyé válásának korántsem romantikus színjátékában, a nap mint nap felszított állami álságban. A fordulat körül, az ancien regime kimúlása idején balgán azt gondoltam, hogy a közhatalom és az ő ügyvivőinek ügyei végre a helyükre kerülnek; a látómező szélére (hogy azért szemmel lehessen tartani őket!), és végre minden területre kiterjedő terrora nélkül teheti ki-ki a dolgát. Hamar kiderült, hogy tévedtem: a szélre termett állandóan középre tolakszik, mi több szeretné teljesen betölteni a látómezőt, akárcsak a képernyőt! A hirtelen hatalomra került hivatalnokok a politika mindenhatóságának tapasztalatát, hiszemét és reflexvilágát hozták magukkal. E politikafelfogás folytán folyvást polihisztori szerepben érzik magukat. A miniszter, a hivatalnok, aki hivatalból mindenhez ért, és mindenre hivatott. Ezért aztán a hatalmát is mindenütt gyakorolhatja, a hangját is mindenütt hallathatja – a létharctól, a legkülönfélébb szellemi és kevésbé szellemi régiókon át egészen a latrinalétesítésig terjedő szakterületen.

A különféle köztereken és -helyeken vívott, koalíciósan intonált kocsmaszintű kűzdelmek közben felvert porfelhők, a temetetlen tegnapok pernye- és penészgombaszagával keveredve, a kelleténél kissé jobban igénybe lettek véve érzékeink. És ezáltal, múltbéli tapasztalataink folytán érthetően, de a kelleténél talán kissé jobban fogva tartották figyelmünket. így aztán alig maradt kellő erő és jókedv a kissé messzebbre menő kilátások szemrevételezésére. Pedig a játszmák nem ezeken a porondokon dőlnek el, hiába is akarják ezt elhitetni a hatalom hírverői velünk. A politikai erőtér révén rövid idő alatt sokat lehet rontani, és nagyon kevés az, ami általa jobbítható, élhetőbbé tehető. Ezt nemcsak a hazai példa mutatja, hanem a Szarajevótól Kelet-Timorig terjedő temérdek rettenet is alátámasztja. A (köz)hatalmi centrumok és kivitelezőik, úgy országosan, mind a világpolitikában, képtelennek bizonyultak a konfliktusok megfelelő kezelésére. A nagy és szuper hatalmak vezetői, alig másként mint magyari kollégáik, a múltbéli képzetek és politikák foglyai maradtak.

E tekintetben különösen kiábrándító volt a fiatalabb mezőny szereplése, akiktől méltán várható lett volna valami más, a közel-nyugat-kelethez képest is szelíd és mégis markáns alternativitás. Olyan, ami túlmutat a szokásos polarizáltságon, az egyre kérdésesebb intézményeken és a másolandónak tekintett mintákon. Nemcsak a gyakorlat gyakorlóterein, de a teóriában tevékenykedők sem siettek ilyen koncepciókkal előhozakodni.

Mindezek a tények arról is szólnak, hogy a köztisztségek viselőitől nem várhatunk túl sokat, legfeljebb az optimális keretfeltételek biztosítását. Hogy e keretek között viszonylag zavartalanul nézhessünk szembe közeli és távolabbi kilátásainkkal, kutathassunk más megoldások után. Továbbá tehessük – mások által úgysem elvégezhető – teendőinket. És választhassunk magunknak más csillagot.

x

MEGJELENT: MAGYAR NARANCS 1994. 07.21.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Tillmann J. A.: Tértágítás

június 13, 2014

TerTag_poster_web2

A tér tágas. Ez nem egy eleve adott tapasztalat, hanem fokozatosan adódik, ahogy felnövekszünk és jártasságot szerzünk a világban. Méretei, összetettsége és mélysége együtt terjed ki megismerésünk horizontjával. Mégis többnyire változatlannak tartjuk: általában lehatárolt, és gyakran pusztán fizikai térként jelenik meg: számunkra a tér maga az állandóság – mindahhoz képest, ami benne van és alakul.

Pedig a térben nemcsak történnek dolgok, hanem a tér maga is történik: a térnek is története van. Ezt pedig a róla alkotott változó tapasztalatok és elgondolások összjátéka alakítja. Michel Serres tudományfilozófus egyenesen azt állítja, hogy „a tér a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé.

A tér kétségkívül nem merő geometria és mérték, hanem kultúra és történelem, elgondolás és alakítás is. Minden kornak és kultúrának sajátos térfelfogása van. Változandósága, történetisége miatt egyik sem végérvényes, hanem alakítható: a tér zsugorítható és a tér tágítható is.

Még akkor is, ha történetesen éppen szűkülni látszik, amikor különféle összetételű ködfüggönyök ereszkednek le és korlátozzák a kilátást. A közeli elkezd mindent betölteni és a távoli elhomályosul. A lokális érvényű univerzálisnak mutatja magát, és a közös szemhatár egy falusi futballista látókörére kezd szűkülni. Ilyenkor érdemes tekintetbe venni azt, amire Seneca emlékeztet egyik levelében; arra, hogy nem egy zúg számára születtünk. Indokolt továbbá keresni azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tér tágítható: kutatni a térre vonatkozó ismereteket, reflektálni a tapasztalatokra és elmélyíteni a belátásokat. Gyakorolni a túllépést a lehatároltságokon, a látási és gondolkodási konvenciókon.

A különféle lélektani vizsgálatok és az intuitív felismerések egyaránt azt támasztják alá, hogy a térről való tudásunk határozza meg a térélményt. Ennek jegyében kezdtük el a Tértágítás projektet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanárokkal, diákokkal. Meghívtunk kutatókat, teoretikusokat és művészeket, és kezdeményeztünktéralakítási gyakorlatokat olyan tárgyak, művek, építmények és események létrehozására, amelyek képesek a tér tágasabb tapasztalatát előmozdítani.

A FUGÁban megrendezett TérTág-kiállításon bemutatott művek ennek az eredményét mutatták meg.

Gyurokovics Zita-TérTág Gyurokovics Zita munkája

MEGJELENT epiteszforum.hu http://epiteszforum.hu/tertagitas 2014. 06. 13.

COPYRIGHT Tillmann J. A.