Tillmann, J. A.: A tenger távlata. Magyar térképzetek az európai tértörténet kontextusában

A térről úgy véljük, hogy maga a változatlanság. Adva van és lesz, ahogy mindig is volt. Mindannak ellenére, amit a téridő összefüggéséről és relativitásáról tudunk, konkrétan és képletesen. Úgy vagyunk vele, mint a naplementével: tudjuk, hogy nem a Nap megy le, hanem mi fordulunk el tőle. Ennek ellenére nem tudunk eltekinteni attól a nyilvánvaló ténytől, hogy nap mint nap lemenni látszik a nyugati horizonton.

A tér persze an und für sich majdhogynem változatlan, legalábbis életidőnkben a kozmikus változás – az időnként felbukkanó kométáktól eltekintve – nem igazán érzékletes. A térről alkotott elképzeléseink annál inkább alá vannak vetve az időnek; mindannak, amit tapasztalataink és ismereteink alapján konstruálunk. Személyes történetünk tekintetében nem kevésbé, mint a kultúra kollektív szövedékére nézve.  A személyiséglélektan újabb felismerései e tekintetben egyértelműek: „Bizonyos életkor után kialakul a környezet téri helyzetét folyamatosan reprezentáló mentális struktúra, a mentális térkép (…) Az emocionális hatások a gravitációs vonzáshoz hasonlóan torzítják a teret. A felnőtt ember intellektuális ismeretei és interpretációi adják meg az euklidészi szabályoknak engedelmeskedő formáját. Mentálistérkép-mechanizmusa azonban nem tükrözi, hanem generálja, konstruálja a tevékenység referenciakereteit.” [1] A személyes térélmény „kollektíven létrehozott és átélt realitás. A térészlelés fejlődését, a világban való eligazodás képességét a kollektív élményekből való részesedés iránya és mértéke határozza meg.” [2]

A térfelfogás kulturális meghatározottsága az antropológiában már régóta ismeretes; Durkheim megfogalmazása szerint: „A tér nem az a homályos és meghatározatlan közeg, aminek Kant képzelte (…) mivel az ugyanabban a civilizációban élő emberek ugyanolyan módon képzelik el a teret, az érzelmi értékeknek és a belőlük fakadó különbségtételeknek is közöseknek kell lenniük; ez pedig csaknem szükségszerűen azt feltételezi, hogy társadalmi eredetűek.” [3]

Az újabb pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a tér „emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata. A térérzékelés nemcsak korai, preverbális élményeinknek, de a térről való tudásunknak is ki van szolgáltatva. A térről való tudás megváltoztatja a térélményt”.[4]

 

A tenger távlata

A térre irányuló tudományos érdeklődés is jelzi, hogy jelenünk a tér kora (Foucault), amelyben a földi terek globális összetartozása, „a közeli és a távoli, az egymás melletti és a szétszóródott” [5] mindennapi tapasztalattá vált. A spatial turn, a kultúrakutatásban bekövetkezett téri fordulat[6] nyomán nyilvánvalóvá vált a kultúrák térkoncepcióinak különbözése és történetisége.[7] „ A tér  – írja Michel Serres tudományfilozófus – a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé”[8].

A tértörténet alapművének számító  Concepts of Space című könyvében Max Jammer megállapítja, hogy „Philontól Newton koráig és még később is a metafizika és a tulajdonképpeni fizika mellett a teológia bizonyul fontos tényezőnek a fizikai térelméletek kialakításában.”[9] A newtoni tér koncepciójának eredete a judaizmus gondolkodása Istenről; mindenütt jelenvalósága a tér (makom), amit Jammer az első század palesztinai zsidóságából eredeztet.[10]

Az univerzális tér elgondolása ebben a korszakban Philon írásai mellett Tarszoszi Pál Efezusiaknak írt levelében is megjelenik: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy (…) fel tudjátok fogni (…),mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység…” (3,18-19) A farizeus képzettségű szerzőnek ezekben a Xrisztosz egyetemességéről szóló sorai nemcsak a judaizmus teológiájának, hanem a hellénizmus kultúrájában jártas írástudó ismereteiről is tanúskodnak.[11]

A hellenizmus világában a tenger távlata, tágas tere az egész mediterráneum tapasztalata. Mondhatni az oikosz, a lakott világ a föld(ek) közti tenger (Μεσόγειος Θάλασσα ) övezetében él. A Földközi-tenger görögök lakta keleti medencéje a Föld legtagoltabb partvidéke, ahol a tenger „egy főre eső” tekintetbevételének lehetősége egyedülálló. A tenger a görög gondolkodás számára nemcsak a meditáció távlata, hanem „a megismerés láthatatlan mértéke” (Szolón) is, ami mindent összetart.[12] A görög filozófia ebben a tágasságban honos: „Minden irányban a végtelenség tárul elébe.” (Lucretius). [13]

A hellenizmus világa fokozatosan alakult át – Keleten görög, Nyugaton latin keresztény univerzummá. A középkori kereszténység világa nem tagolódott nemzeti kulturális terekre, az „Egyház és a klerikus elit intellektualizmusa (…) nem ismert ’régióhatárokat’”. [14] A középkori mindenség tere univerzális. „Egységesként felfogható mindenségről akkor beszélhetünk – írja Tatár György – , ha e mindenség valamennyi ténye egyetlen nyelv útján leírható, azaz ha ugyanegy beszéd bejárhatja minden táját. Ez annyit jelent, hogy létezik egy, a mindenkori szemlélőnél hatalmasabb, átfogóbb tapasztalat, amely a szemlélő számára tájékozódási pontként szolgál afelől, hogy e mindenség mely részén és mikor tartózkodik.”[15] A térben való eligazodás, a tájolás és a közlekedés egy ilyen univerzalitásban egyszerre konkrét és képletes érvényű. Így a görög ill. a latin koiné gyakorlatilag is lehetővé tette a benne élő számára, hogy bejárhatja minden táját.[16]

A középkori keresztény univerzalitás tágassága ma is megtapasztalható valamelyest egy gregorián ének vagy a gótikus polifónia valamely remekműve hallatán.

 

Koraújkori térforradalom

Számos különböző tényező hatására 1500 körül a középkori univerzalitás, a kereszténység egyetemes kulturális tere bomlásnak indul, egy térforradalom (Carl Schmitt) veszi kezdetét: „Egy térforradalomhoz több szükséges, mint partra szállni egy ismeretlen vidéken. Ehhez a térfogalmaknak az ember létezését minden fokon és területen megragadó változása szükséges. A 16. és 17. század roppant korfordulója mutatja, mit jelent ez. E korforduló évszázadaiban az európai emberiség egyidejűleg alkotó szelleme minden területén új térfogalmat alakított ki.” [17] Az új térfogalom kialakulásában főként a „nagy földrajzi felfedezések”, az arisztotelészi térfelfogás egyeduralmának megszűnése[18] , és írás sokszorosítható médiumának feltalálása játszott kulcsszerepet.

Az új földrészek felfedezése nem egyszerűen újabb tájékok megismerését, az addig ismert térségen túlra jutást jelentette, hanem ténylegesen egy új világ tapasztalatát: azt, hogy az ember nem egy a síkon, hanem egy bolygó, egy gömb felszínén él. “Az ember történelme során először került a kezébe mint egy golyó, az egész, valódi földgömb. Az, hogy a Föld egy gömb volna, egy középkori ember, de még Martin Luther számára is, nevetséges, komolyan nem veendő képzelgés volt. Most a Föld gömbalakja kézzelfogható ténnyé, kikerülhetetlen tapasztalattá és vitathatatlan tudományos igazsággá vált.”[19] Olyannyira, hogy holland hajósok már a 16. században földgömböket vittek magukkal. [20]

A középkori kozmosz eróziójával egész Európa veszít univerzalisztikus tágasságából, ugyanakkor tengerrel rendelkező térségei – főként hajósai, kereskedői, hivatalnokai révén – közvetlen (a velük kapcsolatban lévők pedig valamelyest közvetett) tapasztalatokat szereznek a világtengerek távlatáról, a földi tér valóságos távolságairól. Így e népek nyelveinek közegében kialakuló kulturális tereknek kezdettől fogva része a globális távlat, függetlenül az ország méretétől, illetve az adott nyelvet beszélő népesség számától. (A viszonylag kis lélekszámú portugálok vagy hollandok éppúgy globális dimenzióban mozognak és gondolkodnak, mint az angolok vagy a franciák.)

A latin kereszténység univerzális terében különböző nyelvű kulturális terek bontakoznak ki, válnak egyre sűrűbbé és sajátszerűbbé. Kezdetét veszi a modern sokféleség gazdagságságának kibontakozása, a „kollektív” individualitás és identitás kialakulása. E folyamat legfőbb előmozdítója és hordozója az ekkor kialakuló nemzeti nyelvű irodalom és könyvnyomtatás. A nyomtatás egyúttal az „elképzelt közösség”, a modern nemzet kialakulásával jár. [21] Az írás sokszorosított médiumát McLuhan a Gutenberg-galaxisban a „nacionalizmus építőmesterének“ nevezi. „A nyomtatás (…) létrehozta a modern nacionalizmus uniformizált és centralizált erőit.”[22] Ez azonban korántsem egyik napról a másikra ment végbe, hosszan tartott, s csak a 19. században, a nacionalizmusok korában vált teljessé. A latin sokáig őrizte vezető szerepét, a nemzeti nyelvű írásbeliség fokozatosan alakult ki, és nem feltétlenül jelentett sajátos, új kultúrát; 1700-ig a nyomtatott könyvek túlnyomó része antik és középkori mű.[23]

E tekintetben Európa nyugati és keleti részének fejlődése közt nincs lényegi különbség; legfeljebb annyi, hogy később veszi kezdetét és lassabban megy végbe. Ugyanakkor az új világ „felfedezése”, és nyomában a Föld globális terének kialakulásával járó térforradalom Kelet-Európa tengerrel nem rendelkező térségét alig érinti.[24] A középkori univerzum bomlása itt is végbemegy, de ezzel egyidejűleg nem történik meg, miként a nyugati népek esetében, a kirajzás a világtengerekre és a többi földrészre, mint ahogy nem megy végbe a globális földi tér tapasztalatának a kialakuló nemzeti kulturális terekbe történő integrálása sem.

 

S mind szűkebb lőn a szűk határ

A 18. és 19. század fordulóján azonban Kelet-Európában is felfedeznek – Nyugat-Európai mintára – egy új földet: a környező territóriumot, a hazai földet. A territorialitás kérdését elemző nagy munkájukban Deleuze – Guattari azt állapítják meg, hogy a romantikában „egy új csatakiáltás hangzik fel: a föld, a territórium és a föld. A romantikával a művész feladja jogos igényét az univerzalitásra és teremtő helyzetét: territorializálja magát, belép egy territoriális szövedékbe.”[25] A romantikus művészek e törekvésükben nem maradnak egyedül, közönségük, az imaginárius közösség követi őket. (S persze azért is szavaltak és szavalnak ma is annyit a földről /talajról, gyökérről, sat./, mert híján vannak a tengernek, a világtenger távlatának.[26])

Az imagináció nemcsak a közösséggel kapcsolatban virágzik fel. Kelet-Európában a nemzetállamok kialakulásának ideje a romantika korszakára esik, s így a nemzeti identitás megkonstruálásában a romantikus képzetek és fantazmák meghatározó szerepet játszanak.[27]

A territórium, a hazai föld meghatározott terület, ezért nemcsak elvont általánosságként, hanem konkrét körvonalaiban is a nemzeti térképzetek részévé válik. „A modern állampolgár a fejében hordja a határokat.” [28] A földnek ez a felértékelődése különösen kontrasztos akkor, ha a középkori keresztény filozófia földről alkotott felfogásával vetjük össze: „Az érzékelhető valóság egészét alkotó négy elemre vonatkozó bevett elmélet a ’földre’ a legnehezebb és a legalul elhelyezkedő elem szerepét osztotta, s a legkevésbé szellemi természetűnek tartotta. – írja Ivan Illich – Az egész hold alatti világ a ’talaj’ része melyen a bölcsességszerető embernek idegennek kell éreznie magát.” [29]

A föld romantikus kultusza a hely szellemének, az adott földterület lokális Genius-át isteníti. Ez a keresztény univerzum felbomlásának utolsó fázisa, amikor a tér pogány istenekkel népesül be. A keresztény képzetvilág, nyelvhasználat, rítus és retorika a Nagy Névszókra, az imaginárius közösség nemzeti áhitatának tárgyaira tevődik át. A föld és a hozzá fűződő kapcsolat válik szakrálissá („…szent Haza!”; „…szent földére…”[30]). Isten helyett a nemzetek isteneinek zengenek himnuszakat. (v.ö. Kölcsey: Hymnus).

A nemzeti mitománia szószólói szerint persze ez nem a kereszténység megcsúfolása, hanem magasrendű szellemi művelet. Így például egy ókortudós nemrég Kölcsey kapcsán arról értekezett, hogy, „a haza szeretetét a filozófiai gondolat, a vallási világkép magaslatába emelte…”[31] Mi sem jellemzőbb a nemzeti korlátoltság képzetvilágára, mint hogy a tágasság vég nélküli dimenzióit saját kisszerűségének szűkösségéhez akarja szabni. Mert ama magaslatokon sokkal inkább a határtalan tűnik szembe. S végképp nem számít senki hazája, hisz a filozófusnak, miként Seneca írja: „hazája az tér, amely a legmagasabbat és a mindenséget a saját kerületébe foglalja be… (…) Nem egy zúg számára születtem, hazám ez az egész világ”. [32]

Az imaginárius közösség kultuszához a klerikusok sem jelentéktelen mértékben járultak hozzá. (Pl. a nagy karriert befutott „Magyarok Istene” kifejezés egy 18. századi katolikus pap kreációja.[33])

Tenger hiányában, a hazai föld kultuszát űzve, világlátás híján (a kül-világba utazás gyakorlati lehetetlensége folytán[34]) Kelet-Európa kulturális tereire egyre inkább a beszűkültség válik jellemzővé: „S mind szűkebb lőn a szűk határ” (Arany: Az utolsó magyar). A 19. században kibontakozó kelet-európai irodalmakban a szűkösség tapasztalata, és az ebből eredő arányvesztés toposzai jutnak szóhoz.[35] Így például Vörösmarty Mihálynak a nemzeti áhitat rítuálisan ismételt imaformulájáva avanzsált költeménye azt hangoztatja, hogy „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely”. Ami végtelenül kelet-európai, súlyosan korlátolt, színtiszta pogány gondolat.[36]

 

Az idő(kerék) tere

 A romantikus révületek irodalmi hozadékának terjedése – más társadalmi-politikai eseményeket és tényezőket felerősítve – az amúgy is szűk határ további beszűkülésére vezetett. A kelet-európai eszmevilág legátfogóbb elemzője, Bibó István szerint „a legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történelmi katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott.”[37] A „hisztériák” kialakulása és a beszűkülés közti összefüggéseket azóta a pszichológia részletekbe menően feltárta. Általános érvényű felismerés, hogy „pszichopatológiai állapotokban a szorongás jelentősen torzítja a tér percepcióját, befolyásolja a térre irányuló információszerzést, a téri szignálok integrációját, az explorációs tevékenységet.[38] Különösen erős a térérzékelés torzulása depresszió esetén: „depressziós betegnél – írja Hermann Imre – a térbeli kisebbítéssel találkozunk, (…) magának a térnek a jellege is megváltozik, a tér összeszűkültebb lesz.” (H.I. kiemelései) [39]

A Kelet-Európai kultúrákra jellemző beszűkültségből és depresszióból eredő arányvesztés, a kisszerűség magától értetődő mivolta, és közösségi szintű kultiválásának hatása megváltozott kulturális és politikai körülmények között is érvényesül. Ez a közelmúltban számszerűen is érzékletessé vált a budapesti Műcsarnok közelében 2004-ben felállított Időkerék kapcsán. Az Időkerék egy homokórát foglal magába, mely egy év alatt pereg le. Tervezője, Herner János elmondása szerint: „Előzetes felmérés során megkérdeztünk száz külföldit és száz magyart (építészeket, idegenforgalmi szakembereket) arról, hogy a nyolcméteres átmérő sok-e vagy kevés. Döbbenetes eredmény született: a száz külföldi közül kilencvenhét azt kérdezte, miért ilyen kicsi. A száz magyar közül kilencvenkettő meg azt, miért ilyen nagy.”[40]

Ahhoz, hogy egy monumentum megfelelően tudja megjeleníteni az idő múlásának jelentőségét, monumentálisnak kell lennie. Ilyen méretekkel azonban majdhogynem észrevehetetlenül beleolvad környezetébe, és nagyon közel kell menni hozzá, hogy a háttér ne zavarja meg szemlélését. Ahhoz, hogy hatása megfeleljen a benne rejlő szándéknak, más nagyságrendben kellett volna megvalósítani. (Átmérőjének hozzávetőlegesen az út túlsó oldalán álló házsor homlokzati magasságával egyezőnek, mintegy 20-30 méteresnek kellene lennie.)

 

E világ határain túlra

Manapság magyarok százezrei találkoznak évszám a tengerrel, utaznak távoli tájakra és mozognak a hálózatok világában. Ugyanakkor továbbra is nagy számban élnek olyanok, akiknek korlátolt elképzeléseik vannak a térről, sőt még zártabb, még beszűkültebb világra vágyódnak. Ez utóbbiak fenntartásában és felerősítésében nem kis érdemei vannak az ún. elitnek, akikről – az élete nagy részét Londonban töltő – Határ Győző méltán állapította meg, hogy a provincialitástól nem látják a világot.[41]

A zártság és korlátoltság kultúrájának előmozdítása terén kivált érdemdúsak az olyan vezetők, akik „nemzeti” elszigeteltségre törekszenek; akik szerint „az ország a saját tengelye körül forog”.[42]

A technológiai, mediális és más egyéb fejleményeknek köszönhetően az országok, térségek és helyek izolálására és totális uralására irányuló törekvések kudarcra vannak ítélve. A világ hálózatai olyan tereket, és ezáltal olyan szabadságlehetőségeket hoztak létre, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Ilyen a hálózati áramlások tere, mely – mint Manuel Castells írja – „párhuzamosan létezik a helyek terével, (…) a világelit a meghatározó tevékenységekben az előbbire támaszkodik, mivel ez a tér hatékonyabb, és segítségével ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából”.[43]

Az egyre inkább globálissá alakuló világban azok a kultúrák fognak fennmaradni, amelyek képesek a tágasság szemléletét, a földi folyamatokat integrálni, és univerzálissá tudnak válni.[44] Ehhez mindig kellő kontemplatív tapasztalatot kínál a tenger, amely Friedrich Ratzel – a modern geográfia egyik alapító atyja – szerint „töretlen síkként olyan tágas pillantást tesz lehetővé, amire egyébként a földön nincs mód. (…) Ugyan egy nagy síkföld is ugyanolyan tágas körkörös kilátást nyújt, mint a tenger, ám sosem jár azzal a mélyreható benyomással, mivel a tájék híján van az anyag és a szín egységének, és a tökéletes sík a szárazföldön különben is ritka. Az egyhangú sztyeppéken és sivatagokban ritkán támad az embernek olyan benyomása, mint Darwinnak, aki – a Föld körülhajózása során – a Magellán-szoros vég nélküli öblei láttán úgy fogalmazott: mintha e világ határain túlra vezetnének.” [45]

 

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

MEGJELENT  2000 2012/1-2

---

[1] Kállai János: A téri tájékozódás és a szorongás, Bp., Janus-Gondolat, 2004. 241. o.

[2] Kállai J. – Karádi K.-Tényi T.: A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája, Tertia, Bp.,1998. 33. o.

[3] Emile Durkheim: A vallási élet elemi formái, L’Harmattan, Bp., 2003. 22. o.

[4] Kállai i.m. 43. o.

[5] Michel Foucault: Más terekről, http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253 2011. szeptember 21.

[6] A spatial turn , a történelmi narrativa tériesítése (to spatialize the historical narrative) Edward Soja nevéhez ill. könyvéhez, Postmodern geographies (London-New York, Verso, 1989.) kötődik.

[7] Foucault is úgy véli, hogy„a térnek magának megvan a története a nyugati tapasztalásban”, és ennek rövid áttekintését adja fenti írásában.

[8] Michel Serres: Hermes V. Die Nordwest-Passage, Berlin, 1994. 86. o.

[9] Max Jammer: The Concepts of Space. Dover, New York, 1993. 27. o. http://books.google.com/books?id=N0kPJv6-3tcC&printsec=frontcover&dq=Jammer:+Concepts+of+Space&source=bl&ots=Aa-i9LL_sK&sig=nXhcTJFKyBMhro5tJzmfXJYhAy4&hl=hu&ei=De1STYWRCITIswbWt73aBg&sa=X&oi=book_result&ct=result&resnum=1&ved=0CBUQ6AEwAA#v=onepage&q&f=false 2011. szeptember 21.

[10] The earliest indication of a connection between space and God lies int he use of the term ’place’ (makom) as a name for God in Palestinian Judaism of the first century. uo. 28. o.

[11] A következő században Ireneus tovább árnyalja Pál levelének térfelfogását: „Ő maga (…) eltölt mindent ebben az egész világban és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, (…) mert a kereszt alakját rányomta a világra (…), és megtudjuk, hogy ő az, aki megvilágítja a magasságot, ő az, aki az égben van, aki magában foglalja a mélységet, ő az , aki a föld alatti térségekben van, aki kiterjeszti a hosszúságot Keletről Nyugatra és ő az, aki kormányozza mint uralkodó az északi tájat és a dél szélességét…” Ireneusz: Az apostoli igehirdetés feltárása 34. In A II. századi görög apologéták. Budapest, Szent István Társulat, 1984. 595. o.

[12] Solon: Dichtungen. Sämtliche Fragmente, München 1940, 46. o., D. 16.

[13] „Minthogy azonban tudjuk, nincsen semmi a dolgok / Összességén túl, nincs széle se hát az egésznek,/ S nincs mértéke, se vége, akárhol állsz, a világnak. / Mert bármely táján álljon meg benne akárki, / Minden irányban a végtelenség tárul elébe.” Lucretius: A természetről. De rerum natura Tóth Béla fordítása, Budapest Kossuth, 1997. 956-961.

[14] Szűcs Jenő – Hanák Péter: Európa régiói a történelemben, Bp., 1986. 8. o.

[15] Tatár György: Nincs jövő. In uő: Pompeji és a Titanic. Bp., 1993. 53. o.

[16] „A 12. századig Nyugaton is majdnem mindent latinul írtak – az angol parlamentben a király először 1399-ben szólalt meg angolul –, ám a latin azonosult magával az írás-olvasással.” Bojtár Endre: Pogány bűnök – keresztény kegyelem. 2000 2010/9. 15. o.

[17] Carl Schmitt: Land und Meer. Eine weltgeschichtliche Betrachtung. Stuttgart, Reclam, 1954. 39. o.

[18] Az arisztotelészi térfelfogás szerint a “tér” mindahány test által elfoglalt hely összessége, a “hely” (toposz) pedig ennek fordítottja: annak a térnek a része, melynek határai a benne lévő test határaival esnek egybe. (Arisztotelész: Kategóriák 5 a 8-14.) Max Jammer i.m. 70. o.

[19] Carl Schmitt i.m. 37. o.

[20] Az első fennmaradt földgömb éppen 1492-ből származik. Vö. Klinghammer István: A föld- és éggömbök története. ELTE Eötvös Bp. 1998. 28. o.

[21] Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, 2006. különösen 44-51. o.

[22] Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis. Budapest, 2001. 224. o.

[23] Marshall McLuhan: Die magischen Kanäle. Understanding Media. Dresden-Basel, 1995. 262. o. ; 1492-ben jelenik meg az első nem latin, beszélt nyelv nyelvtana, Antonio de Nebrija Gramática Castellanája. Ld I.Illich: Shadow Work, Boston-London, 1981. 2. és 3. fejezet.

[24] E tekintetben Mittel-Europa, azaz Németország is Kelet-Európa történetéhez tartozik, nem lévén számottevő tengerpartja, hajózása, illetve gyarmata. Amit nacionalizmusának története is messzemenően alátámaszt.

[25] Gilles Deleuze -Felix Guattari: Tausend Plateaus.(Mille plateaux. Editions de Minuit, Paris, 1980.)Berlin, 1992.

[26] „Bennünket, magyarokat – írja a földrajztudós Kéz Andor 1939-ben: –, a sors mindig távolra sodort a tengertől, igazi szárazföldi embereknek teremtett. A tengerrel nem köthettünk barátságot.” Dr. Kéz Andor: A tenger. In Dr.Mauritz Béla: A föld és a tenger. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Bp., 1939. 54. o.

[27] Így például a magyar identitáskonstrukció kialakításában jelentős szerepet játszó Vörösmarty világalkotására meghatározóan annak a Horvát Istvánnak a történelmi fantazmái hatottak, akinek munkáját már kortársa, Toldy Ferenc is „a történeti aberrációk legóriásbikának” nevezte (Irodalmi arcképek, 87.) Mindez említést se érdemelne, „ha nem létezne hatástörténete – mint Borbély Szilárd kettejük kapcsolatáról szóló tanulmányában írja – és ha – furcsa helyzetet teremtve – a magyar irodalmi kánon egyik meghatározó alakjának, Vörösmarty Mihály világalkotásának nem lett volna genetikus kapcsolata azzal a gondolatvilággal és nyelvhasználattal, amelyet Horvát képviselt. (…) A magyar őstörténeti múlt nagy ívű rekonstrukciós szándéka elemeire hull szét, de az őrület inszinuációját magán viselő Vörösmarty-költészeten elmosódó nyomot hagy.” Borbély Szilárd: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása. In (Szerk. Takáts József) Vörösmarty és romantika. Pécs-Budapest, 2001. 125. o.

[28] „Az államok határaik által történő definíciójának elképzelése az európai nemzetállamok iskolai falitérképein keresztül az emberek fejébe vándorolt, akik ekkor váltak nemzetük polgáraivá. A modern állampolgár a fejében hordja a határokat.” Karl Schlögel: Im Raume lesen wir die Zeit, Hanser, München-Wien, 2003. 142. o.

[29] Ivan Illich: A szöveg szőllőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához. Bp., 2001. 36.o.

[30] Kölcsey Ferenc: Költő; Zrínyi dala c. verseiben.

[31] Szabó Árpád: Magyarság, irodalom és filozófia. Bp., 1994. 43.o.

[32] Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek, 102, 21; 28,5  (Fordította Barcza József ), Franklin, Bp. 1906.

[33] Margócsy István szíves közlése.

[34] Az Osztrák-Magyar Monarchiában még a nemesség számára is csak kivételesen nyílott lehetőség külföldi utazásra. Széchenyi István csak apja többszöri közbenjárására kapott engedélyt angliai utazására. (Borbély Szilárd szíves közlése)

[35] Így pl. Kölcsey Ferencnél „…szűk Jelenlét! / Keskeny nékem e határ;/ Múlt s Jövő tekintetemnek /Messze, messze, messze int.” (Költő); Vörösmarty Mihálynál Szűk honnból (Zalán futása IV.); szűk térre szorítván (Két szomszédvár) De Hunniának tére is csekély./ Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat (Jeszenszky Miklóshoz)

[36] „Nem értik, mit is akarhatott a költő azzal az ’e’-vel. Meggyőződésük ugyanis, hogy a nagyvilágon kívül nincsen számukra hely.”  – írja a Kína, Wales és Fokváros között járó-kelő gyermekeiről a Bécsben élő Kovács János Mátyás (Nick Elsdorf): 2000. 2004/4.

[37] Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In Válogatott tanulmányok, Magvető, Budapest, 1986. 295. o.

[38] Kállai János i.m. 241. o.

[39] Hermann Imre: Az ösztönök és az érzelmek térvonatkozása. In (Gegesi, K.P. szerk.) Pszichológiai tanulmányok VII. Bp., Akadémiai, 1965., 260, skk.o.

[40] Népszabadság 2004. 04. 08.

[41] Egy vele készült beszélgetésben hangzott el a Magyar Rádióban a 2000-es évek első felében.

[42] Egy ország ui. nem kerék, és nem is pörgettyű. Nem forog, nincs tengelye. (Akinek tengely körül forognak a gondolatai, ott más problémák is vannak.) OrbánViktor beszéde a Kossuth téren (2010 május 29.) http://akadalymentes.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg/miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-beszede-a-kossuth-teren-2010-majus-29 2011. szeptember 22.

[43] Manuel Castells: A tudás világa, Bp. Napvilág, 2006. 63. o.

[44] Fifty to ninety percent of the world’s languages are predicted to disappear in the next century, many with little or no significant documentation. The Rosetta Project. http://www.rosettaproject.org/about-us/disk/concept 2011. szeptember 21.

[45] Friedrich Ratzel: A víz a tájban. (1902) Helikon 2010/1-2. 120., 125. o.; http://www.mome.hu/images/publications/friedrich_ratzel.pdf 2011. szeptember 21.

Tillmann, J. A.: Árkádiák Bábelében

Balogh B. Mártonnak, Árkádiába

 Az ember természeti adottságait meghaladva vált emberré: maga kezdte alakítani környezetét s vele magát. Eszközöket talált vagy alakított ki: tetőt emelt a hajléka fölé, falakat húzott a hálóhely köré, síremléket állított halottainak. Emberlétünk ugyanis a közkeletű elképzeléssel ellentétben nem pusztán az eszközhasználatnak köszönhető; erre az állatvilágban is számos példa van. Az ember eredendő, az állati léten túlmenő képességéről szóló munkájában Hans Jonas meggyőzően érvel amellett, hogy az eszközhasználat mellett döntő jelentősége volt a képalkotásnak és a síremlékállításnak is.

A képalkotás jelentősége Jonas szerint nem is a sziklarajzokban vagy barlangfestményekben mutatkozik meg elsősorban, hanem az elképzelések és a kéz összjátékának alakulásában: „az így nyert szabadság – a dolgokra az elképzelés révén történő eszmélés – a distancia és egyúttal az uralás szabadsága”. Ami a képzelet és a megvalósítás kölcsönhatásában, a fejben folyó és a kézzel végzett folyamatok egymásra hangolódásának és kifinomodásának évezredes folyamatában bontakozott ki.

A természetes állapoton túlvivő harmadik alapvető emberi tulajdonság a halált övező érdeklődés, ami síremlékek állításában nyilvánul meg. „Az élőlények között egyedül az ember tudja, hogy meg fog halni.” Az állatok nem temetkeznek, nem állítanak síremléket. A síremlék állításához nem fűződik evolutív érdek.

A legrégebbi fennmaradt síremlékek, a megalitok persze nemcsak a kőkori ember metafizikai érdeklődéséről, a mulandóság reflexiójáról, az idő és az énről való gondolkodásról, az emlékezésről, az ősök kultuszáról, s megannyi másról tudósítanak: innen ered a legtágabb értelemben vett képző művészet. A megalit síremlékek és sírtemplomok jelentik az építészet kezdetét. Stonehenge, Hagar Quin és a neolitikum más nagy építményei elkülönített térben álltak, a kultuszhelyek körül nem alakultak ki települések.

A városfejlődés később és máshol vette kezdetét. A szociális szövedék növekedésével, a technológiák fejlődésével és a hatalom koncentrálódásával egyre nagyobb városok alakultak ki, és mind nagyobb építmények készültek. A fejlődés a képességek és kultúrák elkülönböződésére, a növekvő komplexitással együtt járó differenciálódásra vezetett. A szervezett emberi képességek ilyetén bővülése a hatás (a hatalom) mámorával és a mérték elvesztésének lehetőségével járt együtt. A Biblia első könyve a bábeli torony építésének történetében egyaránt tudósít erről hübriszről és a kulturális (nyelvi) szétszóratásról (szétdifferenciálódásról).

Eget ostromló tornyok azóta is földszerte épülnek. Java részük adótorony, így aztán igazi bábeli besugárzásban van részünk. Kivált, hogy “olyan korban élünk, amelyben magasan kvalifikált individuumok ezrei először vesznek részt hivatásszerűen a közgondolkodás alakításában, hogy manipulálják, kizsákmányolják és ellenőrizzék azt.” Ezt Marshall McLuhan írja első, 1951-ben megjelent könyvében, de megállapítása hatvan évvel később nem kevésbé érvényes.

Más típusú, magasabbnál magasabbra törő tornyok – a kietlen Dubaitól a kies Kuala Lumpurig – másról sem szólnak, mint a mérték és az értelem hiányáról.

A helyi toronyépítészet lokális kolorja más színezetű elszállottságot mutat: a Kárpát-medencét belepő fatornyos rimékek, és mindenféle hagyományszéltoló torony-torzók a totemisztikus térerőt gerjesztésére hivatottak. Az antropozófikus aggregátorokkal meghajtott toronyerőtér a szépen alakuló Nemzeti Skanzen besugárzására szolgál, melyet majd a pilisi roggyantott korona-csakrával, vagy közvetlenül eredetijével vezérelnek arra áhítozó vezérek.

 

A vágyvilág Árkádiája

 A turbófolklórral fedett tájéknál számunkra kétségkívül kedvesebb vidék Árkádia. Mivel többnyire városban lakunk, időről időre visszavágyunk a természetbe, a természetes állapotba, vagy legalábbis természetközeli környezetbe.

Árkádia, a képzelet oly sok évszázadon át kedves tájéka ugyan egy valóságos vidékről, a Peloponnészosz középső részéről kapta nevét, mégis városi eredetű: a hellénizmus fővárosában, Alexandriában keletkezett. Az idillikus természet képe egy városlakó világpolgár, Theokritosz képzeletében alakult ki, és költeményeiben, az idillekben öltött formát. A vidékről alkotott ilyetén elképzelések, akárcsak az ideális vidékek vágyképei azóta is mindegyre városokban keletkeznek.

A távolság táplálja a képzeletet, mely ezért is képes könnyedén eltekinteni a tényleges környezettől, akárcsak a bukolikus költészet pásztori idilljei a birkák szagától, vagy a nyáj korántsem kifejezetten zenei hangjától. A konkrét Árkádia ugyanis fölöttébb kopár vidék, ahol nem szívesen ütnénk tanyát, és a bégetés sem az a zene, amit Pán hangszerével hozunk összefüggésbe.

A hellenisztikus elvágyódás képzeletvilágát a korai reneszánszban fedezték fel újra. A középkori keresztény univerzum lebomlásával egyre több antik toposz „született újjá”. A korabeli városi világból, szorongatóvá vált kulturális és szociális szövedékéből egy aranykor imaginálására hajlott a kedély. Így van ez azóta is: „Filozófusok, költők, történészek – írja Hannes Böhringer – mindig újra visszaálmodják magukat a keresztény lávaeső előtti pompeji villába.”

Árkádia „reneszánsza” – történeténetének kutatója, Winfried Wehle szerint – „azt kínálta, hogy a régi világgal egy újat gondoljanak ki, egy belső világot, egy belvilágot.” Akkor még úgy vélték, hogy „csak az emberi képzeletben lelhető, és csak humanista képzetséggel fedezhető fel.” Ezért a valóságos élet zárójelek közé került, s mellé egyre részletgazdagabban bontakozik ki a képzeletbeli. Az egyre határozottabban alakot öltő térség a „természetes élet” színtere, amely nincs alávetve a különféle társadalmi kényszerek uralmának: a múzsai idő alkalmat ad a szemlélődésre, és persze a szerelemre.

A humanisták természet alatt ugyan éppoly tetszőleges tárgyat értettek, mint a „természet” későbbi barátai, rajongói és propagátorai, Rousseau, a preraffaeliták és a többiek. A „természet” újkori népszerűsége csak jelentésének változandóságával vethető össze: „’Természet’ alatt – írja a művészettörténész Beat Wyss – egy korszak általános világszemléletének összefoglalását értem – szó szerint: azt, hogy a világot a kortárs szemlélet miként látja. A természet mindaz, aminek esete egy adott korban fennállni látszik.”

Árkádia poétikus képzeletben fogant, és megannyi vágyfantáziával színezett utópikus tájának tendenciája végül mégiscsak arra vezetett, hogy háromdimenziós realitássá váljék. Az irodalom különféle nemeiben, a színház és az opera színpadain történő kibontakozása nyomán reneszánsz és barokk kertekben, kastélyparkokban, majd pedig tájkertekben vált valósággá: valóságos természetté.

 

Eszképista robinzonád

Ahogy egyre kiterjedtebb és erőteljesebb lett modernitás acélfoglalata, és a rossz körérzet a kultúrában, úgy növekedett az elvágyódás a képzeletbeli, az eszményi, az utópikus helyekre. Árkádia mint a város antitézise, mint antiutópia egy időben született újjá az utópiák keletkezésével. Az utópiák is távoli térségekre, messzi országokba, sőt szigetekre képzelt nem-helyek (=a-tópia). Utópia és Árkádia története nemcsak párhuzamosan fejlődik, hanem olykor össze is ér, és egymásba is olvad.

A városok, sőt a társas együttélés teljességét újrakonstruálni törekedő racionális koncepciók idővel éppúgy individualizálódnak, mint ahogy Árkádia ligeteiben is egyre kisebb lélekszámú a társaság; a romantika idillikus tájain már a magányos alakok szemlélődnek. Az individuális mitológiák korát, az ezredvéget jóval megelőzve alakulnak ki az individuális árkádiák és individuális utópiák.

Ilyesféle árkádiai utópián nevelődött egészen a közelmúltig nemzedékek sokasága,  Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját olvasva. A hajótörést szenvedett Robinson egy lakatlan szigeten alakítja ki aranykori világát, magányos kecskepásztoréletét – nem kis mértékben támaszkodva a korabeli csúcstechnológia eszköztárára, amivel a szerző a hajóroncs készletéből kegyesen ellátja. Mindazonáltal Robinson önerejéből kénytelen elsajátítani a modern ember paradox képeségét: annak művészetét, hogy természetessé váljék.

Peter Høeg, kortárs dán író A csendes lányka című regényének hőse már nem szeretne ennyire naturalizálódni, de ő is déltengeri szigetre vágyik: „ledobni a batyut. Kiüríteni a spórmalacot és elutazni a Fidzsi-szigetekre. Rendszeres ópiumszívóvá fejlődni. Feltenni a Csellószviteket és fokozatosan szétizzani a strandon…”

Dánia nem Árkádia. Az idilli vidéket annál mindig is valamivel délebbre lokalizálták. Ha nem is olyannyira délen, mint ahol az ember igazi „Aranykorát”, kialakulása idejét töltötte: Afrikában. Ahol a napsütötte napok száma évente nem három, de nem is csak százharminchárom. Az év nagy részében elborult, és derűre egyébként sem sok okot adó Dániákban magunk is vagyunk ezzel úgy, mint a regény hőse: legszívesebben ledobnánk a batyut. S ha volna elég tartalék a perselyben, a hazai földet habozás nélkül egy déltengeri szigetre cserélnénk. De legalábbis egy tengerparti telekre. Az ópiumhoz nem ragaszkodnánk; más felhajtó erővel is beérnénk. A Csellószvitekkel szemben nem támasztanánk kifogást, legföljebb kiterjesztenénk a teljes Bachra, vagy az egész barokkra…

Ám Høeg hősének nem elég a déltengeri föveny és a horizonton hullámzó végtelen. Kell még valami, ami csak Bach Csellószvitjeiben jelenik meg, mint egykor Árkádiában, Pán szürinxnek hallatán. A zene mindent meghaladó, mindenen túli transzcendens távlatára vágyik. Arra a csak a hallás számára adódó tapasztalatra, melyben megmutatkoznak mindenek: az, ami van, a nemlét háttere előtt, s vele az eredet is valamelyest feldereng. Mindaz, amire az Írás egyszerűen azt mondja jó. Ez az a jó, amire minden Árkádiák minden kelleme és gyönyöre sem képes, csakis a zene: „… a zene témája centrális jelentőségű az emberi értelem számára  – írja Georg Steiner Valóságos jelenlét című könyvében –, a zene teszi hozzáférhetővé az ember számára a metafizikai tapasztalatot vagy e téren a tartózkodást.”

 

Árkádiák Bábelében

Élnek ugyan körülöttünk különféle elképzelések a kellemesről, örömteliről, a kéjesről, a gyönyörről, ám Árkádiák Bábelében nem szokás tudni azt, hogy mi a jó. Az igazán jó: az, ami „messze túl nyúlik az emberi életben értett jó kérdésének sajátos kezdeményezésén, s átfogja a mindenséget s ennek szerveződését”, amint azt Gadamer A jó ideája című munkájában írja.

A jó felől való tudatlanság számos következménnyel jár. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az egyezményesség hiánya. Persze mindenkinek vannak különféle vélelmei arról, hogy mi a jó. Ennek tárgyiasult formáival nap mint nap találkozom, amikor a kertváros kis polgári Árkádiái között vezet utam. Ezek többségéről nyilvánvaló, hogy létrehozásukhoz nem volt szükség humanista képzettségre.  Egy részük a klasszikus műveltség helyén terpeszkedő kőbunkóságát már a kerítésén kívülre is kiterjeszti: különféle betontörmelékkel vagy – jobb esetben – kövekkel tudatja, hol is kezdődnek korlátoltságának körvonalai. Kicsinyt beljebb a kerítések következnek, híven megjelenítve a kor különféle technológiai képességeit, továbbá formaeszményeinek kaotikumát. A kertekben a későújkori idillek tarkasága tűnik föl: a hollywoodi hiedelemvilág különféle lokális változatai, törpékre méretezett fürdőmedencék, és konkrét kertitörpék, virágágyásokkal elegyített haszonkertek, vagy éppen a királyi Magyarország térképe körül kialakított kultuszhelyek, és más kisded helyi hagyományok űzésére alkalmas térségek.

Az idilli Árkádia valóságáról is vannak tapasztalataim. Olykor az Adria egyik kicsiny szigetén szoktam fellelni. Szemlélni partjáról a tengert, látni és hallani hullámait kétségkívül elég jó. Előfordul, hogy a parti ház erkélyén Bachot hallgatok, bár a Csellószviteket még soha nem jutott eszembe keresztezni a tenger távlatával. A hang ott egyébként is gyakran védelemre szolgál. Mert, mint minden idilli helyzet, úgy ez is behatárolt: mindegyre megtörik a szárazföldi diszkó lármájának felhangzásakor. Ekkor fejhallgatót ragadok és zenéhez folyamodom.

A másik, gyakrabban látogatott árkádiai terrénum boldog emlékezetű nagyapám méhese a Völgységben, ahol kaptárak híján tágas kilátás nyílik a környező kertre. A cseréppel fedett épület a távol-keleti teaház főbb jellemzői mellett az elérhető közelség előnyével rendelkezik. Onnan nézve a tájék épített keretek között mutatkozik; a nyitottság és védettség egyidejűsége, a kint is vagyok, bent is vagyok érzete egyszerre adott. Lehet hallgatni a madarak hangját, és rá lehet hangolódni másra, mások szövegére, gondolatainak áramára, és persze a sajátomra is. Időről-időre azért fölberreg egy fűrészgép, vagy egy fűnyíró hangja, így aztán ott is fejhallgatóhoz kell folyamodnom.

 

Megjelent Élet és Irodalom 2012. 01. 27.

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

J. A. Tillmann: A térnek tere van. Szubjektív Budapest Tér-képek

Valamennyiünknek szubjektív térképei vannak. Ezeket fejben tároljuk, és tájolását nem az iránytű vagy a Nyugati szél, hanem saját fejlődéstörténetünk alapján alakítjuk ki. E térképek csomópontjait események, a rendszeres vagy váratlan találkozások, élmények és emlékek jelentik. Domborzati viszonyait a fájdalom és az öröm helyhez kötődő hőfoka alakítja, szag- és ízemlékek, szín- és fényélmények színezik. A jellegtelen távolságokat, térközöket, az élmény- és emléktelenség szürke zónái jelölik. A szakirodalom ezeket a fejben tárolt tájakat mentális térképnek nevezi.

Mindnyájunknak vannak ugyan „tárgyilagos” térképei is, ezek a kisebb-nagyobb tárgyak vagy képek azonban ténylegesen nem felelnek meg a tér természetének; a képsík két dimenziójára korlátozott ábrázolások nem képesek egy sűrű tér gazdagon dimenzionált sokféleségét megjeleníteni – legyenek bár maximális fotografikus hűséggel, műhold- vagy madártávlatból felvéve, és mégoly nagy felbontás mellett megjelenítve. A térnek ugyanis nincs képe; a térnek tere van.

A kartográfiára a legtöbb európai nyelv a tér leírásával összefüggő szavakat használ (és nevében a hordozó médiumra utal: mappa =kendő, szalvéta; karta= merev papírlap). Ez vélhetően összefügg azzal a belátással, hogy a teret, a kiterjedést, a távolságot nem lehet leképezni, legföljebb leírni, elbeszélni lehet. A tér ugyanis nem „objektív”, a tér tapasztalatát a kultúra és a személyes történet összjátéka alakítja ki. Ezért a térképészet sem magától értetődő, természetes vagy mechanikus ténykedés, hanem alkotó, poétikus tevékenység. Ezt mutatja Gaston Bachelard klasszikus munkája (La poétique de l’espace [angolul itt, németül itt, a szerk.], miként a Térpoétika című tanulmánygyűjtemény (Helikon, 2010/1-2) is.

A korai térképek a látott, az elbeszélt és az elképzelt térségek, dolgok, lények és tárgyak különféle arányú és kombinációjú ábrázolásai. Ismeret és képzelet, kreativitás és tárgyszerűség, és többnyire a nézőpontok sokasága keveredik bennük. A térképészet csak a 19. századra vált egzakt tudománnyá – és szűnt meg a szakmai körökön kívül érdeklődést kelteni.

Az utóbbi évtizedekben végbement spatial turn, a téri fordulat, valamint a komputertechnológiai fejlemények nyomán ez megváltozott. A térképészet már nem puszta kartográfia, hanem egyre inkább a tudományos kiábrázolás, a vizualizáció és a művészi megjelenítés technikája is: Erről tanúskodik „a magukat a térbe író, új kulturális, társadalmi és virtuális tájakat” megjelenítő eljárások, és az ezeket bemutató kiállítások sokasága – amint azt A térkép politikája és poétikája című tanulmányában Polyák Levente leírja (Helikon, 2010/1-2). Ezért aztán a térkép „a létező hatalmi viszonyok láthatóvá tételére és az új városi kapcsolatrendszereket létrehozására irányuló esztétikai és földrajzi törekvés médiuma” (Nato Thompson) lett. „Az adatok összegyűjtésében és reprezentációjában a térinformatikai rendszerek lettek az új lingua franca olyan egymástól különböző területek között, mint a régészet, a biológia, kriminológia, demográfia, epidemiológia, sőt a zoológia” (Trevon Paglen).

A Szubjektív Budapest tér-képek kiállításon látható-hallható térképek többsége is ilyesféle szubjektív vizualizáció, „pszichogeográfia”: a személyes adatok (élmények, tapasztalatok, megfigyelések) összegzése és új összefüggések, téri viszonylatok közepette történő elhelyezése, és különféle médiumokon keresztüli megmutatása. Ilyen a tucatnyi kiválasztott helyszín akusztikus jelenségeiből interaktívan összállítható Budapest hangtérképe (Liszka Tamás és Bart Dániel), a fontos személyes vonatkozásásokkal felülírt- és rajzoltSzubjektív Budapest térkép (Szigethy Anna), a budapesti helyekkel összeszövődő helsinki emlékeket megjelenítő BUD-HEL szövedéke (Keresztes Zsófia), a napi közlekedés esetlegességeinek útvonalrendszerét megjelenítő Egy napi véletlen (Wolsky András), akárcsak az objektíveken keresztül objektiválódó turisztikai tekintetekkel New Yorktól Budapestig Árnyékutazó (Göbölyös Luca) figurája, vagy Budapest vértérképe (Matyus Dóra), a felkutatott és megjelenített tények ellenére meglehetősen személyes problémafelvetésével, szintúgy a többi kiállított munka, a tárgyszerűség és szubjektivitás, a kutatásban munkáló tudományosság és a művészi megoldások esetenként nagyon eltérő arányaival és módozataival.

Minden város egy szigettenger, s Budapest kiváltképpen az. Vannak barátságos, szerethető és bensőséges helyei, utcái, terei, épületei és kertjei. Színei, illatai és ízei. S persze emberei. A szubjektív térképek ezekre kalauzolnak el, ezeket teszik, láthatóvá, halhatóvá – már-már tapinthatóan érzékletessé. E szigetek összeköttetésben állnak, hálózatot képeznek, egy archipelaguszt alkotnak.

A szigetek körül, e térségek közeiben azonban valami nagyon is más van: a működés mechanikája, az e helyt szokásos üzemzavarokkal, a gyakran szinte tapintható agresszió, a harsány és öntudatos hitványság, a kőbunkóságig terjedő kultúrájával. A szigetek közt a víz az úr. Minden városszociológia felmérésnél többet mond az a tény, hogy egy, a nemzetközi tánc-szcénában jónevű társulat vezetője külföldi táncosait 1 hónap után rendszeresen hazaküldi, mert ennyi itt töltött idő után már érződni kezd rajtuk a környezet hatása, mondhatni a hely szelleme.

Egy 19. századi társadalomtudós szerint az embert „a társadalmi viszonyok összessége” alkotja. (Meg persze a kozmikus, a biológiai, a neuronális és még sok egyéb viszonyok összessége.) Karl Marx régebben úton-útfélen hirdetett meghatározásának elterjedt egy filozófiai folklór-változata, mi szerint az ember a társadalmiiszonyok összessége. A vicc antropológiai felismerése megint fölöttébb időszerű, mert viszonyok és iszonyok kétségkívül vannak.

Nem minden város egyforma, amint a bennük megtapasztalható viszonyok és iszonyok aránya sem. Szubjektív várostérképeinkben különféle városok, élhetőbb vagy kevésbé kívánatos urbánus világok is vannak. A magam részéről ich bin ein Berliner. És ezzel nem vagyok egyedül. Vagyunk néhányan errefelé, akik számára Berlin aváros. Ahol, mint az ott élő Kertész Imre mondja: „Nincs stressz, agresszió. Az emberek barátságosak egymással” (DIE WELT 2009.11.07.)

A kiállításon látható szubjektív Budapest tér-képekből egy alternatív város bontakozik ki; a művek azt mutatják, hogy a jól ismerthez képest mennyi más hely, mód, kapcsolat, állapot és lehetőség van, hányféle kilátás, távlat, útvonal is van ebben a szigettengerben. És e művek még annak a lehetőségét is sejtetik, hogy a szigetek egyszer összeérhetnek, a vizenyők kiszáradnak, és száraz lábbal mehetünk át a szomszédba: egy barátságos szigetre.

Elhangzott a
Szubjektív Budapest Tér-képek kiállítás (2010.10.20 – 2010.12.02.)
megnyitó szövegeként.
Centrális Galéria

COPYRIGHT J. A. Tillmann

 

Tillmann J. A.: Ország, világ. Avagy kozmo-politika a Svejk szerint

“Hogy maga milyen jelentéktelen a világegyetemben, arra nincs is kifejezés.”

Jaroslav Hasek

Az egyéves önkéntesnek ezt a kardinális mondatát a Svejkből mindnyájan kitűzhetnénk a szobánk falára, vagy tükreink fölé, hisz a világ alapvető arányaival szembesít. Így állandó alkalmat kínálna a kontemplációra: annak mindennapi meggondolására, hogy mik is vogymuk a tengernyi csillaghoz, avagy világtengerekhez képest. Kivált a tenger távlatát nem ismerő kelet-európai közszereplők koponyájában segíthetné elő az univerzális méretek és arányok megismerését. Ezért aztán a közhivatalokban az állami címerekkel átellenben, az íróasztaltól látótávolságra, arasznyi betűkkel, esetleg nemzeti színű keretben lenne a méltó helye.

Az univerzális jelentéktelenséggel való szembesülés különösen kívánatos volna a magyar politikai osztály tagjai számára, hiszen – a tiszteletreméltó kivételektől eltekintve – a jelentéktelenségben egyenesen jeleskednek. Az egymás közt folytatott kisded küzdelmek teljesen betöltik látómezejüket, s miközben semmiségeiket nemzeti sorskérdésekként szeretik előadni, rendszerint nem többről van szó, mint viharról egy pohár (szenny)vízben.

Esetükben nem pusztán a szokásos foglalkozási ártalomról van szó. (Hatalomra, hatalmas hatókörre van szükségük ahhoz, hogy érezzék magukat valakinek. Ennek hiányában ui. nem érzik magukat valóságosnak: nem érzik, hogy vannak. Minek folytán hatásra, felhajtásra és apanázsra, hívek, tányérnyalók, hírtelevíziók és rajongók hadára van szükségük. Nomeg, időről időre szavazatokra.)

Ami kiváltképpen kitűnteti ezt a politikai kasztot, az a hihetetlen mérvű beszűkültség. Láthatólag megannyi más mellett leginkább világhiányban szenvednek: világtalanok. Az általuk befolyásolt közélet (közbeszéd, közhangulat stb.) ennek a sajátos minőségnek az érvényesülését mutatja. Ez nyilvánvalóan sokkal rosszabb, mint az ország állapota és az országlakók egymáshoz fűződő hétköznapi kapcsolata. Melynek megrontásán – a szokásos “oszd meg és uralkodj“-jellegű uszulásokon túlmenően is ! – hathatósan fáradoztak. Az elmúlt ciklusok során kiderült, hogy ettől a politikai osztálytól ennyi várható. Képességeikből nem telik többre. Ennek tényét immár nemcsak az elsősorban érintettek, hanem külföldi megfigyelők is észlelik. A hazai politikusok vezetői kvalitásait, emberi és szakmai képességeit már nem egy elemzés regionális veszélyforrásként és az ország fejlődését gazdasági téren is hátráltató tényezőként jellemezte.

Ország-világ előtt nyilvánvaló, hogy a jelentőség és jelentéktelenség, egyáltalán a világ valamennyire is arányos észlelése, és az ennek megfelelő magatartás kialakítására politikusaink számára nehézséget okoz. Úgy tűnik, hogy a nem kis részben maguk keltette provinciális posványból való valamelyes kiemelkedéshez sem a kormányzás, sem pedig a négy éves ellenzéki léthelyzet sem kínál elegendő időt és alkalmat, és hogy tartósabb szabadságolásukra van szükség. Ennek érdekében hosszabb hatalomelvonó kúra javallott.

Meglehet persze, hogy ennyi sem elegendő, mert amortizálódásuk olyannyira előrehaladott, hogy a rehabilitáció eredménytelennek bizonyul. Továbbá azért sem, mert a közügyek mostani irányítói között nagy számban vannak olyan emberi és szakmai kvalitásaik folytán eleve alkalmatlan személyek, akiket a rendszerváltás hatalmi vákuuma véletlenül, megfelelő polgári és politikai szocializáció hiányában hozott “helyzetbe”. Pályaalkalmassági vizsgálaton pedig egyiküknek sem kellett keresztülmenniük, jóllehet manapság a megfelelő értelmi képességekről és pszichikai állapotról számot adó vizsgálatok a legegyszerűbb munkakörök betöltéséhez is elengedhetetlenek. Bárhogy alakuljon is jövője, jelenleg elkerülhetetlennek tűnik a magyar politikai osztály működésének hosszabb időre történő felfüggesztése. Kivánatos volna tevékenységének legalább tíz éves szüneteltetése. Ez különösebb működési problémákat sem jelentene – meglehet, hogy hiánya fel sem tűnne –, tekintve, hogy jogalkotásban döntően máris az uniós törvénykezés a meghatározó, a gazdaság pedig túlnyomórészt magánkézben van.

Az átmeneti időszakban az ügyintézést szakértőkből álló ügyvezető kormányra kellene bízni. Ez a grémium különböző nemzetiségű, elismert európai szakemberekből tevődne össze és az Európai Unió felügyelete alá kerülne. A lépés úgy az ország, mint az Unió számára kivételes lehetőséget teremtene: számunkra a fellélegzés, a mérlegelés, és nyugodt fejlődés évtizedét. Az Unió számára pedig egyedülálló esélyt teremtene válságkezelő mechanizmusának békés körülmények közt való kiépítésére. (Arra ugyanis az Unió még nem készült föl, hogy egyik országa vezetése eszét veszti, és közbeavatatkozást kíván. Pedig ennek lehetőségét történelmi tapasztalatok okán nem lehet kizárni, bekövetkezése esetén pedig az európai közösség nem maradhat tétlen.)

Vajon sérülne-e ezenközben a nemzeti érdek? Az ország ez idő alatt kétségkívül híján volna “nemzeti” kormányának. Ugyanakkor jó okunk van azt feltételezni, hogy a nemzet jól járna: nemcsak korrupt politikai kasztjától szabadulna meg, hanem kormányzása is távlatosabbá és olcsóbbá válna. Mindemellett Magyarország az európai közösség – s persze általában a világ józanabb részének – kitüntetett érdeklődését élvezné és egy figyelemre méltó hellyé válna.

(2004)

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent: Magyar Hírlap, 2004.

Tillmann J. A.: A madarak énekétől a nemzeti tapétákig. A kelet-európai identitásprobléma és lehetséges kezelése

A közösségeket nem hamisságuk/hitelességük alapján kell

megkülönböztetni, hanem az elképzelés stílusa alapján.

Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről.

Az énekes madarak évezredeken át megannyi múzsai ténykedés természeti mintájaként szolgáltak. Hangjuk képes a tereket dallamokban és hangszínekben gazdag akusztikus szövevénnyé alakítani. Így aztán nemcsak az énekes, hanem a magányos költő is magára ismerhetett a madárénekben, mint ahogy a kórusban éneklő közösség is önnön megszólalásának valamiféle mását, természetes előzményét hallhatta ki a hajnali vagy alkonyi madárkórusok hangjából.

A madártani kutatások előrehaladtával ez az idilli kép némileg más megvilágításba került. Az ének fölöttébb funkcionális szerepére derült fény: elsősorban a revír körbeéneklésére szolgál,  jelzés más madarak számára, afféle akusztikus kerítés, ami a saját életteret elkülöníti, megkülönbözteti és mások számára nyilvánvalóvá teszi. Ezer fennsík című könyvükben Deleuze és Guattari az ilyen jeleknek és mozgásoknak a territóriumhoz fűződő kapcsolatából eredezteti a művészetet.

A revír körbeéneklésének az ember művészetében a sokféle ékesítés, a test (fejtől a lábig, a festéstől a tetoválásig terjedő) és a tárgyak (a fazekaktól a házakon keresztül a lándzsákig menő) díszítése felel meg. A korai, törzsi művészetben csakúgy, mint a népművészetnek nevezett paraszti művészet esetében ez közösségi jellegű. A kollektív identitás formái fölötte álltak az egyéninek; utóbbi a variánsokban, személyes hangsúlyokban és hangszínekben juthatott kifejezésre.

A modernitás fejleményei folytán a művészet eredendő gyakorlata éppúgy megváltozott, mint ahogy alapvető változásokon ment keresztül individuum és kollektívum, akárcsak kifejeződésének módja és formavilága is. A törzsi csoportoktól az egyre nagyobb és differenciáltabb közösségeken átívelő fejlődés az „egyszemélyes csoport” paradox jelenségének kialakulását hozta magával. Az identitás, akárcsak kifejezésmódja, már nem a születéssel együtt járó adottság, hanem személyes választás, egyéni konstrukció eredménye – ennek minden előnyével és terhével együtt.

Identitásproletariátus

A szociális és kulturális kötelékek felbomlása illetve hiánya, a gazdasági helyzet és a társadalmi pozíciók alakulása, valamint a személyes adottságok folytán számosan szenvednek a kötődés hiányától, s ezzel együtt az identitás ínségétől. Manapság egy identitásproletariátus kialakulásának lehetünk szemtanúi: tagjai a legkülönbözőbb népek, kultúrák köréből kerülnek ki, köztük éppúgy vannak szubkulturális vagy nemzeti jelképekben tetszelgő férfiak és nők, miként testüket önként átlyuggató, tetőtől talpig tetováltató férfiak, vagy magukat elfejkendőző nők is.

Az identitásproletárok szociológiai sémákkal nem jellemezhetőek, képzettségük ugyanolyan kevéssé karakterisztikus, mint vagyoni helyzetük; iskolázottságuk éppoly eltérő lehet, mint a társadalmi helyzetük vagy a jövedelmük. Az identitásproletárok közt éppúgy előfordulnak autószerelők, mint egyetemi tanárok, hivatalnokok vagy technikusok. S hogy mennyire nem jövedelemfüggő ez a sajátos populáció, azt mi sem mutatja jobban, mint az Easy Rider című hippimesefilm hőseinek milliós motorokon járó hasonmásai, akik identitásproblémájukat már névválasztásukkal  – „Gój motorosok” –is kifejezésre juttatják: olyannyira semmisnek érzik magukat, hogy egy másik nép /héber/ szavára van szükségük ahhoz, hogy magukat megnevezzék.

Kelet-Európában az identitásproletariátus különösen számottevő. Közel húsz évvel a rendszerváltás után egyre nyilvánvalóbb, hogy kialakulásában nem annyira a megelőző négy évtized „proletár internacionalizmusa”, hanem a térség hosszú hagyományai a meghatározóak. Ebben alapvető az a világ- és térszemlélet, ami a nemzeti kulturális terek kialakulása óta mintegy keretezi és egyúttal beszűkíti e térség eszmevilágát. Kétségkívül közrejátszanak benne azok a történelmi események, amelyekre híres tanulmányában Bibó István utal: „A legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történelmi katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott.” Eredete azonban máshol, a modernitás ötszáz évvel ezelőtti kezdeteinél keresendő. Az 1500-as évek körül vesz döntő fordulatot a középkori univerzalitásból, a kereszténység egyetemes (teremtményi) közösségéből a képzelt (nemzeti) közösségekbe való átmenet.  Ennek egyik előmozdítója és hordozója az ekkor kialakuló nemzeti nyelvű irodalom és könyvnyomtatás.

E téren Európa nyugati és keleti részének fejlődése közt nincs lényegi különbség; Keleten csak később indul meg és lassabban megy végbe. Ám a nemzeti kulturális térségek kialakulásában meghatározó másik tényező, a térforradalom (Carl Schmidt) tekintetében döntő a különbség. Amerika „felfedezése”, és nyomában a Föld globális terének a kialakulásával járó térforradalom – „a térfogalmaknak az ember létezését minden fokon és területen megragadó változása” , miként Schmitt jellemzi – Kelet-Európa tengerrel nem rendelkező térségét alig érinti. A középkor keresztény univerzumának felbomlása itt is végbemegy, de ezzel egyidejűleg nem történik meg, miként a nyugati népek esetében, a Föld globális feltárása, és a planetáris földi tér tapasztalatának a kialakuló nemzeti kulturális terekbe történő integrálása.

Nagy világ, kis nemzet

A középkori kozmosz eróziójával egész Európa veszít szemléleti tágasságából, ugyanakkor tengerrel rendelkező térségei – hajósai, katonái, kereskedői stb. révén – közvetlen (a velük kapcsolatban állók pedig valamelyest közvetett) tapasztalatokat szereznek a globális tér dimenzióiról, a világtengerek távlatáról. Nemzeti kulturális terük így kezdettől fogva globális – ellentétben a kelet-európai kultúrákkal, amelyek irányt vesznek a provinciális beszűkülés felé.

A 19. században kibontakozó, a nemzeti kultúrákat meghatározó kelet-európai irodalmak tele vannak a szűkösség tapasztalatának, és az ebből eredő arányvesztésnek a toposzaival. Így például Vörösmarty Mihálynak a nemzeti áhitat rítuálisan ismételt imaformulájáva avanzsált költeménye azt hangoztatja, hogy „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely” – ilyesmi egy nyugatinak sosem ötlene eszébe, lévén végtelenül kelet-európai gondolat.

A beszűkült nemzeti kulturális térfelfogás folytán a nagy és a kicsiny eltorzult arányai nemcsak személyes, hanem közösségi vonatkozásokban éreztetik hatásukat: “E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik – írja Bibó István – , ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a ’kis nemzet’ megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna.” A személyes és a kollektív önérzékelés aránytévesztése és identitászavara mutatkozik meg azokban a vágyfantáziákban, amelyek Nagy-Magyarországról, Nagy-Romániáról, Nagy-Moráviáról stb. álmodoznak.

A téri érzékelés pszichológiai kutatása figyelemreméltő összefüggéseket tárt föl a különböző neurózisok és a térérzékelés zavarai között. Az újabb kutatásokat összegezve könyvében Kállai János arról ír, hogy „a szorongás jelentősen torzítja a tér percepcióját, befolyásolja a térre irányuló információszerzést, a téri szignálok integrációját, az explorációs tevékenységet”. Korábban pedig Hermann Imre jutott arra a felismerésre, hogy „ depressziós betegnél (…) a térbeli kisebbítéssel találkozunk, (…)magának a térnek a jellege is megváltozik, a tér összeszűkültebb lesz”. Az egyéni pszichés problémákkal párhuzamos társadalomlélektani tünetek széles körben észlelhetők Kelet-Európában. A térség nem egy nemzeti kultúrájáról megállapítható, hogy alapjában depresszív hangoltságú.

Az identitásvágy itt főként régi vagy képzelt közösségi identitásformák, jelképek sajátos használatában fejeződik ki. Az egyéni és kollektív neurózis számos esetben groteszk vagy öntudatlanul karikaturisztikus formákban jut kifejezésre, gyakran ölt sajátos vallási színezetet, és sokszor a keresztény formákat és intézményeket szállja meg. Megnyilvánulásai némileg különböznek a modern nemzeti kultúra Ernest Gellner leírta kultuszától, aki szerint a „nacionalizmus korában (…) a közös kultúrát közvetlenül és nem valami jelkép ködén át imádják…” A posztmodern identitásformák inkább a törzsi és paraszti díszítőművészettel mutatnak rokonságot. Ám az archaikus művészet gazdag szín- és formavilágához képest az identitásproletariátus ez irányú képességei kimerülnek az ún. nemzeti szimbólumok hordásában, illetve a nemzeti színek különféle felületekre történő felhordásában. Mintha a nemzeti színvilág egyöntetűsége, afféle tapétaként képes lenne elfedni a társadalmi tér különbözőségeit, egyenlőtlenségeit és hasadékait.

Egy legendás román duó

Az egyöntetűségre és egységre törekvésben az egyenlőség vágya, a javakból való azonos részesülés is kifejezésre jut – ha már a valódiakból nem lehetséges, legalább a szimbolikus javakban lehessen…  A francia trikolór is – a különféle színösszetételű variánsok mintája –, a szabadság, egyenlőség, testvériség evangéliumi eredetű eszményeit volt hivatva megjeleníteni. A kultúra nacionalista kultuszában is ez a törekvés mutatkozik meg. A kultúra „homogenitása arra teremt alkalmat – írja Ernest Gellner –, hogy az adott politikai egységen belül is felkeltsék (részben illúziókban, de részben a valóságban is) a szolidaritás, a mobilitás és a folytonosság, a mély szakadékok hiányának érzetét.”

Kelet-Európában Románia volt az az ország, ahol az egyedülálló nacionál-kommunista diktatúrának köszönhetően a nemzeti színek és szimbólumok különösen virulens kultusza és tárgyi kultúrája alakult ki. Ez a hagyomány aztán a változások után, a kilencvenes években újra virágzásnak indult. A romániai identitásproletariátus problematikáját, népi és iparművészetének termékeit a Duo van der Mixt néven működő művészduó – Cristian Rusu és Mihai Pop kolozsvári művészpáros – kutatja és dolgozza föl. A Duo a mai kelet-európai művészek között kivételes érdeklődéssel – és nem kevés bátorsággal – vizsgálja és teszi közzé a nacionalista neurózis nyilvános megjelenésformáit. Ennek jegyében gyűjtötték össze és állították ki a piros-sárga-kékre festett Kolozsvár tárgyait, és fotódokumentációt készítettek arról, hogyan borította el a várost a trikolór csíkozás.

A dokumentáció azt mutatja, hogy magánszemélyek és hivatalnokok bármit képesek a nemzeti tapétával befedni: a garázsajtóktól, a köztéri padokon át az utcai szemeteskukáig, a propeller-nyakkendőtől a lökhárítóig. (Efféle csúcsteljesítményre persze nemcsak román, hanem más nemzetiségű identitásproletárok is képesek: láttam már magyar mérnököt nyakában fityegő, fém/!/ Nagy-Magyarország táblácskával; akárcsak tatársüveges „hun” hazafit az 56-os buszon…)

„A legendás Duo legendás utazása” című munkájuk Kolozsvár gigantikusan pitiáner, provinciálisan grandiózus „nemzeti hősi” emlékműveit „exorcizálja”. Montázsaikban kettősük hol óriásként, hol pedig törpe alakjában jelennek meg a monumentumok körül – ironikus idézőjeleket képezve az idomtalan, aránytévesztett köztéri alkotmányok körül.

Az ilyen megtisztító és kijózanító művészi munkára nagy szükség van a térség más országaiban is, ahol többnyire a nemzeti giccsőrök megszoborta „hősök”, sosemlátott „szent” királyok, és mindenféle mítikus madarak beszűkült provinciális köztéri művészete alapján alakul a közösségi elképzelések stílusa. Pedig a világ időközben valamelyest kitágult: már egy ideje nemhogy három, hanem huszonhárom tenger húzódik a közös európai horizonton, és – meteorológiai műholdak képein – nap mint nap minden tanyasi tévénéző is láthatja hogy hol is él, mekkora bolygó a hona.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent Népszabadság 2008. 08. 09.; http://nol.hu/archivum/archiv-502831

Tillmann J. A.: Mágikus magyar mindenség

A valóságos és a virtuális területére egyaránt átnyúló bábeli könyvkozmoszról egyszer azt írta egy utazó, hogy legendái szerint léteznek illusztrált, mindenható és mágikus részei. A sokszólamú sirámok és lokális legendák sugalmazása ellenére ez a magyar mindenségről is bizton elmondható; a helyi univerzumban tett utazásaim során legalábbis rendre ezt tapasztalom. A köztereken terjesztett ködképek dacára érzékelőim képgazdag közeget, átható erejű behatásokat, sőt elbűvölő világokat is közvetítenek. (Ezt nem egy külhoni utazó is megerősíti: az első világok valamelyikéből ideszakadt kalandvágyó kutatók nem győzik méltányolni e második magyar világ érdes életének megannyi édességét, képeinek és népeinek kaotikus kavargását, még leplezetlen nyíltsággal megmutatkozó érzéseit és díszletektől alig leplezett nyíltszíni drámáit.)

Ennek alátámasztására adom itt közre személyes leleteimet.

(1994)

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent: Magyar Narancs